Norvégia 2.


Emlékek fjordokról és trollokról

Már több mint egy hónap eltelt, amióta hazaértem az 1000 Út csodálatos norvég útjáról, de azóta is, minden nap felidéződik valami az élményeimből. Vagy éppen valami itthoni látvány juttatja eszembe az út emlékezetes pillanatait. Például tegnap, amikor Budapestre autóztam, feltűnt – korábban nem -, hogy milyen gazosak a járdák, az úttest szélei. De azon is most akadt meg a szemem, hogy itt a közelemben, Szentendre belterületén mennyi a gaz, közte a parlagfű. Ezzel szemben Norvégiában mindenfelé rengeteg a virág, a városokban is. De bármerre jártunk, látszik a tájon, hogy az ott élők gondozzák, rendben tartják a környezetüket, legyen az a tanyájuk vagy éppen a kis városkájuk. Az pedig a legtermészetesebb dolog, hogy még a városi parkokban is hagynak a méheknek, rovaroknak „legelőt”.
No, de inkább mesélek. Norvégiában feltűnően sok a kemping. Mondanom sem kell, hogy a legszebb helyekre telepítik őket, fjordok, tavak, sodró vizű patakok partjára. Kiderült, a norvégok nagyon szeretnek túrázni. A legtöbbjüknek van lakóautója, azzal így nyár elején letáboroznak valahol egy kempingben, és onnan körbejárják a vidéket. Nem ritkán egy-két évig is egy helyben maradnak, vagyis hétvégenként vagy a nyári szabadság idején visszatérnek, így fedezik fel a szépséges hegyeket, erdőket. Télen pedig elutaznak valahova délre, melegebb vidékekre.

Bővebben!

Emlékek fjordokról és trollokról
(Norvégiai emlékek)

Ismeritek az öreg indián mondását? „… most leülök, és megvárom, hogy utolérjen a lelkem.”
Ilyesfajta érzés volt bennem, amikor idegenvezetőnk, Andrea búcsúzkodni kezdett tőlünk, és megosztotta velünk ezt a régi mondást. Mindössze 8 napot töltöttünk ebben az északi országban, de annyi szépséget láttunk, olyan hosszú utat tettünk meg, annyi helyen megfordultunk, mintha legalább egy hónapot utazgattunk volna. Szóval időt kellett adnom magamnak, a lelkemnek, hogy feldolgozzam azt a sok élményt.
Norvégia. Miért is nem utaztam oda eddig? Mert Norvégiáról korábban valahogy mindig az jutott eszembe, hogy ott hideg van. Még nyáron is. Így aztán a bakancslistámon sem is igazán szerepelt. Mígnem az 1000 Út idei katalógusát lapozgatva, felfedeztem ezt a kínálatot, ráadásul többféle variációban. Rögtön a Fjordok és trollok elnevezésű ajánlaton akadt meg a szemem. Na, jó, kedves Olvasó, neked elárulom, hogy szerepet játszottak ebben a viking-filmek is. Egyszeriben kíváncsi lettem, hogy milyen a valóságban az az ország, a táj, ahol ezek a marcona, bátor férfiak és nők éltek valaha.

Bővebben!

Marokkói mozaikok 1.

Belépek a casablancai szálloda halljába, és milyen más zene szólhatna, mint a Casablanca című film jellegzetes zenéje. A zongorista – kicsit fura figura – magába felejtkezve játszik. Mintha abból az időből felejtették volna itt.
Abban, hogy Marokkót választottam úti célként, egészen biztosan nagy szerepet játszott a Casablanca című film. Sokszor megnéztem, és persze, hogy a végén mindig sírtam. Végtelenül sajnáltam, hogy nem happy end lett a vége... A korombeliek pontosan tudják, miről beszélek, de ha fiatalabb olvassa ezt az úti beszámolót, azt ajánlom, nézze meg az egyetemes filmtörténet egyik legszebb háborús melodrámáját.

Bővebben!

Üzbegisztán – Selyemút 4.rész


Éppen itt az ideje, hogy befejezzem üzbegisztáni kalandozásom történetét. A napokban a FB is emlékeztetett, hogy ott jártam, és az így előjött fotókon is látszik, milyen jól éreztem magam.
Így hát a negyedik résznek kezdek neki, és most is jót mosolygok saját magamon! Mindössze hét éjszakát töltöttem ebben az országban, és ebbe a hét napba annyi mindent sikerült az 1000 útnak belesűríteni, hogy nem győzöm elmesélni. De remélem, nem baj, hogy nem is korlátozom magam a mesélésben, hiszen ez az én blogom, annyit mesélek, amennyi jólesik, amennyit fontosnak tartok. Ti pedig – a kíváncsiságtól vezérelve, ugye végig is olvassátok?
A múltkor ott fejeztem be, elhagytuk Buharát, és autóbusszal folytattuk utunkat.
Egészen biztosan korábban is leírtam már, szeretem a buszos utazásokat. Bámulok ki az ablakon, nézem a tájat, figyelem az ott élő embereket, próbálom elképzelni a mindennapjaikat. Kietlen, sivatagos tájon haladunk, csak akkor „vált” zöldre, amikor nagyobb város, település közelébe kerülünk. Emberek hajlonganak a zöld termőföldeken, kemény munka ez, május van, de a nap már most erősen tűz. Mi lehet itt nyáron?!
Tartunk egy rövid pihenőt, egy fazekas, kerámiákat készítő családot látogatunk meg. Gyönyörű a portékájuk, már az is öröm, hogy nézegetjük a színpompás, de alapvetően a kék árnyalataiban pompázó tárgyakat: csészéket, alátéteket, korsókat, különböző figurákat. És lám, ugyanolyan módszerrel készítik, mint ezer évekkel ezelőtt, ugyanúgy formázzák, majd égetik a tárgyakat… A házigazdák finom zöld teával kínálnak minket, szeretem ezt a szokást a keleti országokban. Még akkor is megkínálnak, és akkor sem néznek rád ferde szemmel, ha semmit nem vásárolsz. Emlékeim szerint, nemcsak teát kaptunk, hanem különböző magvakat is.
A visszaemlékezést segíti kis úti naplóm, meg persze a rengeteg fotó is. Ó, hát persze, most megyünk, hogy láthassuk a kőkori, bronzkori sziklarajzokat! A kényelmes nagy buszból kisebb dzsipbe és mikrobuszba zsúfolódunk. Gyorsan kiderül, miért. Nagyon rossz, hepehupás úton zötyögünk, a nagy busz ezt nem bírná. Igencsak meglepődünk, amikor egy úttörőtábor díszes kapuján hajtunk be, egyértelmű a jelzés, ne fotózzunk. Úttörőknek nyomuk sincs, ugyanakkor itt-ott kiskatonák tűnnek fel. Találgatni kezdünk, hova is kerültünk… Talán jobb, ha nem is tudjuk.

Kőkorszaki "kiállítás"

A Sarmish-szurdokban vagyunk, ahol Mari Laci, az idegenvezetőnk, mint egy zerge, mászik, ugrik fel a sziklákra, hogy felhívja a figyelmünket valamire, ami a laikus szemnek láthatatlan. De miután megláttam az első „rajzokat”, magam is örömmel fedezem fel az újabb és újabb kőbe vésett „műveket”. Egyre mélyebbre haladunk a szurdokba, Laci közben arról is mesél, hogy ez a vidék az ősidők óta lakott, ennek nyomai ezek a sziklarajzok is.
Mára több mint 10.000 sziklarajzot fedeztek fel itt, és a régészek e rajzok alapján tudják rekonstruálni, hogy milyen állatok éltek hajdan e területen és mivel foglalkoztak a környéken élő emberek. A kutatók azt is feltételezik, hogy a szurdok vallási szertartások helyszíne is volt. És sokadszor tör rám az érzés, de jó lenne most itt leülni, elidőzni egy-egy rajz előtt, felfedezni, hogy melyiket melyik korban vésték a kőbe, egy kicsit fantáziálni arról is, hogy vajon a „művész” milyen szándékkal, gondolattal, érzésekkel hagyta ott a keze nyomát. De a turista mindig siet, mint ahogy mi is most.

Egy éjszaka a jurta táborban


Amikor először olvastam, mi is lesz az üzbég út programja, bizony elakadtam annál, hogy egy éjszakát egy jurta táborban töltünk. Akarom én ezt? Ha utazom, szeretek egyedül aludni, kivéve, ha a húgommal utazom. És hát az is rögtön eszembe jutott, mi lesz, ha éjjel WC-re kell mennem. De ezeknél az aggodalmaknál most is erősebb volt a kalandvágyam, hát persze, hogy ezt is kipróbálom!
Esteledett, mire a táborba értünk. A jurta valóban a régi időket idézte, pontosan úgy építik ma is, mint sok-sok évszázaddal ezelőtt. Amikor beléptünk, megcsapta az orrom az állati bőrök jellegzetes szaga. Szerencsére nem a földön ágyaztak meg, a fekvőhelyek inkább IKEA bútorokra emlékeztettek. Éjszaka jól jöttek a meleg gyapjú takarók, mert különben nagyon fáztunk volna. Hiába süt napközben perzselően a nap, éjjelre nagyon lehűl a levegő. A WC-k miatt felesleges volt aggódnom! Minden 20. századi volt!
Vacsora előtt felkapaszkodtam a tábort körülölelő homokdűnék egyikére. A cipőm persze, hogy megtelt homokkal, de a látvány feledtette velem, hogy bosszankodni kezdjek. Lángolt a látóhatár, a Nap vörös tűzgömbként kezdett alábukni. Gyönyörűségesen félelmetes volt ezt végig nézni.


Különleges élmény, emlék maradt a vacsora utáni tábortűz is. Egy helyi énekes, az akyn – hallásra szomorú – dalokat adott elő, később megkérdeztem tőle – Üzbegisztánban is elboldogulok az orosszal -, miről szóltak ezek. Esküvői énekek, válaszolta. No hiszen, ha már az esküvő is ilyen szomorú, milyenek lesznek az azt követő évek – gondoltam kicsit gonoszkodva!
Aztán versenyre hívtam az ott üldögélő francia vendégeket, énekeljünk, ők egy francia dalt, majd mi egy magyar népdalt…, talán mondanom sem kell, mi győztünk. Hiába, no, a magyar virtus mindig győz!
Lassan nyugovóra tért a tábor, de mi néhányan maradtunk még, csendesen beszélgettünk a parázsló tűz mellett. Felettünk a csillagok vakítóan ragyogtak, itt nem zavart a fényszennyezés. Közben pedig a képzeletem megint messzire, a múltba vitt. Arra gondoltam, őseink valahogy így fejezhették be egy-egy napjukat vándorlásaik során. Este a tűznél összegyűltek, zenéltek, énekelgettek, meghányták-vetették az elmúlt nap történéseit, majd nyugovóra tértek.
Örülök, hogy ez a kaland sem maradt ki az életemből!
Reggel még tevegeltünk egyet. Én semmiképpen nem akartam, nemcsak magamat féltettem, de a tevét is. Ám, amikor elhangzott: Judit, ezt ne hagyd ki, próbáld ki, akkor engedtem a szelíd erőszaknak, és felpattantam a teve hátára. No, jó, kicsit túlzok, pattanásról szó sem volt! Inkább azt mondanám, feltuszkoltak a barátaim. Néhány percig próbáltam „élvezni” a tevegelést, majd lesegítettek, megakadályozva, hogy ne pottyanjak, hanem méltóságosan lekászálódjak. Mit mondjak, ez is pipa!

Nagy Sándor nyomában 


Szamarkand felé indultunk, de tartottunk egy kis pihenőt az Ajdar tónál, sós a víz és ötször nagyobb a felülete a Balatonénál. Szóval óriási tó partjára érkeztünk. Kicsit sajnálom, így utólag főleg, hogy nem vittem oda fürdőruhát és nem mártóztam meg. Így csak térdig gázoltam a hatalmas vízbe. Vannak ilyen kihagyott pillanatok…, ugyanígy sajnálom, hogy Albániában is kihagytam a tengerben pancsolást…
És egy újabb megálló, egy újabb látnivaló. Nurata városába érkezünk , ahol a dombtetőn állítólag Nagy Sándor építtetett erődöt i.e. 327 -ben. Ez az ősi város stratégiai pozíciót töltött be a művelt területek és a sztyepp határán. Nem túl biztonságos a meredek dombra felkapaszkodni, de ki nem hagynám, én is megyek a társaimmal, igyekszem nem észrevenni, hogy jobbra is, balra is szakadék, az ösvény meg igen keskeny. Ami látszólag agyagnak látszik a lábunk alatt, az valójában vályogtéglák sokasága, a természet tömörítette „dombbá” a több mint két évezred alatt. Micsoda öröm és elégedettség végül felérni, és lenézni a tájra, az erőd maradványait körülölelő sztyeppére.
Estére érünk Szamarkandba. Szerencsére Mari Laci, az idegenvezetőnk is úgy működik, mint én. Foglaljuk el gyorsan a szállást, vacsorázzunk meg, és irány a város, öleljük magunkhoz, legyen meg az első benyomás!
A szálloda szuper, és aminek még jobban örülök, nagyon közel vagyunk a központhoz, a látnivalókhoz. Hála neked 1000 út, hogy erre mindig figyelsz!
A látvány leírhatatlan. Az esti szürkületben érünk oda a térhez, amit képeken, filmeken már oly sokszor láttam. Szinte a lélegzetem is eláll, amikor megpillantom a Registan teret és a három medreszét. Balról jobbra: az Ulugh Beg Medresze (iszlám iskola), középen a Tilya-Kori és jobbra a Sher-Dor Medresze. Tökéletes harmónia!

 

Bővebben!

 

Üzbegisztán – A Selyemút 3. rész

Elbúcsúzunk Hívától, ettől a sivatagi oázistól. Az emlékezetem most segít felidézni a perzselő napsütést, a homokszínű épületeket, a kopár környezetet, a poros utat.
Üzbegisztán a végletek országa is. Olykor azt érezni, valahol a mesés Keleten vagyunk, sok száz évvel ezelőtt, aztán meg egy szuper vonatra ülünk, ami elrepít Hívából Buharába. Kényelmes, légkondicionált gyorsvonattal utazunk, a 480 km-es távot kb. 6 óra alatt tesszük meg, a Kizil Kum sivatagon át. Mi, európaiak, ha azt a szót halljuk, sivatag, rögtön a homokdűnék jelennek meg előttünk. Most is erre számítottam, de hamar szembesültem vele, hogy ez inkább köves sivatag, száraz kórókkal tele… Lehet, hogy vannak homokdűnék is valahol, de a vonatból ezt a vöröses színű, hatalmas síkságot látjuk csak. Emberi életnek nyoma sincs, legalább is a vonatból, de állat sokféle él itt, például gyík, szarvas, arany sas, vaddisznó, fácán, ezek persze messze elkerülik a vonatunkat. Sok évvel ezelőtt nem járt erre sem vonat, sem repülő, sem autó, teve karavánok szelték át a sivatagot, nem hat óra, hanem bizony hetek alatt.

Bővebben!

Üzbegisztán – Selyemút - 2. rész


Mielőtt folytatnám a Selyemútról, Üzbegisztánról szóló úti beszámolómat, egy gyerekkori emlékemet hadd idézzem fel. Azt talán már tudják, egy kis alföldi faluban töltöttem a gyerekkoromat. A barátnőimmel sokszor mentünk ki a vasútállomás mellé, hogy figyeljük a tovarobogó (na, ez, mai szemmel, egy kis túlzás a gőzmozdonyokra) vonatokat. Mindig lelkesen integettünk és hihetetlen boldogság volt, amikor valaki az utasok közül észrevett minket és visszaintegetett. Repülők ritkán szálltak el a falu felett, de ha mégis, hangosan kiabáltuk: hajrá repülő, hajrá repülő! És ész nélkül integettünk, mintha több ezer méter magasan bárki látott vagy hallott volna minket. Ki gondolta akkor, hogy egyszer majd magam is repülőre ülök, és körbeutazom a fél világot.

Bővebben!

Arany Gyűrű – ősi orosz városok

3.rész

Bár sokszor jártam Oroszországban, de az Arany Gyűrű még nem sikerült végig utaznom. Régóta vonzott, hálás vagyok hát, hogy ez a vágyam is valóra vált. Az 1000 Út Utazási Irodát választottam, hiszen már többször megtapasztaltam, hogy Oroszországba csak velük érdemes útnak indulni.

Szeretem az utazás gyors változatát, amikor repülőre ülünk, és néhány óra elteltével már a Föld távoli pontján találjuk magunkat. De legalább ennyire szeretem, amikor a kényelmes autóbuszból szemlélődhetek. Mint most is. Az ország szívében járunk, lépten-nyomon a történelem emlékeire bukkanunk, templomok, kolostorok, várak…Közben pedig fehértörzsű nyírfaerdőkön suhanunk keresztül, a falvak kicsi faházai hol mosolyt csalnak elő a színességükkel, hol szomorúságot ébresztenek a szívemben, kopottságuk, elhagyatottságuk miatt. De szeretem nézni az embereket is, elképzelem az életüket, a hétköznapokat, örömeiket, bánataikat. Nem hiszen, hogy sokban különbözik a mienktől…
Egy hatalmas folyóhoz érünk, rögtön tudom, a Volgához. Az oroszok gyakran Volga anyácskaként emlegetik az ország legjelentősebb folyóját. Igaz, nem a legnagyobb, hiszen a szibériai folyók közül az Ob, a Jenyiszej, a Léna és az Amur is hosszabb és bővizűbb a Volgánál.

Bővebben!

Aranygyűrű – ősi orosz városok

2.rész

Ha Szuzdal nevét hallom, rögtön felidéződnek fiatalkori emlékeim. Az előző írásomban már elmondtam, hogy 1975 őszén Vlagyimirban tanultam fél évet a tanárképző főiskolán. Óriási ajándék volt ez akkor nekünk „oroszosoknak”, anyanyelvi környezetben nemcsak tanulhattunk, de élhettünk is. A legvarázslatosabb emlékeim közé tartozik az „arany ősz”, amikor a fák levelei megsárgulnak, és a napfényben, de még az esőben is aranylóan ragyognak…. De legalább ilyen szép, amikor a fagyos téli hidegben vakítóan kék az ég, a fákat pedig sűrű, hófehér zúzmara borítja. Mesebeli a látvány! És nekem részem volt ebben!

Az Aranygyűrű körén Vlagyimirból Szuzdal felé tartunk. Kisebb falvakon haladunk át, ahol rengeteg elhagyott, düledező faházikót látunk. De még ebben az állapotukban is elbűvölnek, kékek, zöldek, sárgák, az ablakkeretük fából faragott, csipkével díszített. Valamikor nagyon csinosak lehettek, mára megroggyantak, nincsenek lakóik, akik szépen rendben tartanák. Valószínűleg itt is, a fiatalok inkább a városokban keresik a boldogulásukat. Szerencsére Szuzdal megőrizte a régi hangulatát, nem rombolták le az ódon kis házakat, sőt, itt többnyire szépen rendbe is hozták őket.

Bővebben!

Aranygyűrű - Oroszország ősi városai

1. rész

 

Vannak élmények, helyek, amik bármilyen régen is lettek életünk részei, bevésődtek a lelkünkbe, az emlékeinkbe. Sok-sok éve jártam először az Aranygyűrű két ősi városában, Vlagyimirban és Szuzdalban, de mind a mai napig visszavágyom. Bizonyára benne van ebben a fiatalságom iránti nosztalgia is. 46 évvel ezelőtt szegedi főiskolásként fél évet tanulhattam a Vlagyimiri Tanárképző Főiskolán. Tehát nemcsak egy rövid városlátogatás köt oda, hanem több hónapos ottlét.
Sok év eltelt azóta, de mindig szerettem volna visszamenni, és tudtam, egyszer még visszajutok oda. 44 évet kellett várnom, hogy 2019 nyarán végre útra kelhessek az 1000 Út Utazási Iroda szervezésében. Az Aranygyűrű legfőbb városait látogattuk sorra, benne Vlagyimirral és Szuzdállal.
Aranygyűrű, oroszul Zolotoje Kolco.

Bővebben!

Angkor - Kambodzsa és a világ csodája 3. rész

Sokfélék vagyunk mi emberek! De legalábbis kétfélék: vannak, akik szeretnek otthon üldögélni, és csak ritkán mozdulnak ki szűkebb pátriájukból. Másokat meg visz a kíváncsiságuk, egyre távolabb és távolabb merészkednek szülőhelyüktől, hogy aztán örömmel fedezzenek fel ismeretlen tájakat, kultúrákat.
A minap olvastam, hogy erre a nagy „mehetnékre” már van tudományos magyarázat! Megállapították, hogy az emberiség 20%-a egy speciális génmutációt hordoz, és talán nem meglepő, a leírtak szerint közéjük tartozom én is.
Ez a belső utazási késztetés visszavezethető a genetikára, mégpedig a DRD4 génnel hozható összefüggésbe, amely szoros kapcsolatban áll az agy dopaminszintjével. Az ötből négy ember génállományában kimutatható DRD4 gén egyik változatának, a 7r-nek köze van a bennünk munkáló nyughatatlansághoz, kíváncsisághoz és kalandvágyhoz, azaz a DRD4-7r veszélykeresésre, kockázatvállalásra hajlamosít. Akit ez részletesebben is érdekel, az interneten több cikket is talál a témában.

Angkor környéke

A 2020-ban eljutottam Kambodzsába, végre felfedezhettem magamnak Angkort - erről az előző részben már írtam, remélem, olvastátok. Természetesen a legtöbb ember azért utazik ide, hogy megcsodálja a világ legnagyobb templomaként számon tartott Angkor Vatot. De talán azt már kevesebben tudják, hogy mennyi minden látni való akad még ezen a környéken.

Bővebben!

Kambodzsa – Közeledünk Angkorhoz 2.rész

 

Többször hivatkoztam már egy sokat mondó kutatásra, mely szerint, ha megvásárolunk valamit, amire régóta vágytunk, az örömünk kb. 3 hétig tart. De egy utazás élménye életünk hátralévő részében, örökre velünk marad. Újra és újra visszatérhetünk az emlékekhez, átélhetjük a történéseket, valódi örömforrás lesz visszaemlékezni utazásunk egy-egy pillanatára.

Reggel Phnom Penhben


Most, hogy e sorokat írom, felidéződik például a Phnom Penh-i reggel. Jólesett kipihenni az előző napi hajnali repülést, a rekkenő hőségben való turistáskodást a fővárosban, ezért inkább a lustálkodtunk egy kicsit az indulásig. Lementünk reggelizni, de gyorsan kiderült, ez nincs benne az árban. Hm! Pedig már kinéztem magamnak, mit is ennék, már csak azért is, mert állítólag a magyar turista szereti, ha a szálloda árában benne foglaltatik a reggeli. No, sebaj, visszabattyogtunk a szobánkba, főztünk egy teát, hozzá elropogtattunk néhány szem otthonról hozott kekszet. Aki a kicsit nem becsüli… Ahogy az előző részben megírtam, most nem az 1000 út kényelmes, előrelátó szervezésében utaztam, hanem egyénileg. Így ezen a reggelen sem várt bennünket a szálloda előtt a kényelmes, légkondicionált busz, hanem megint, magad uram, ha szolgád nincs, magunknak kellett megoldani a logisztikát. Szántó Lajosék (CitiGo.asia) foglaltak nekünk helyet, és a jegyet is megvették a buszra Phnom Pehnből Siem Reapba (Angkor). Nekünk csak el kellett jutnunk az autóbusz pályaudvarra. Persze ez sem volt kis feladat. Próbáltunk szót érteni a tuk-tukosokkal, a szálloda előtt sokan várakoztak az utcán. De hiába mutattuk a latin betűs címet, és hiába próbálkoztunk angolul, sehogy sem értették, hova mennénk. Mielőtt bosszankodni kezdtem volna, kicsit magamba szálltam, és rájöttem, az én orrom alá is hiába dugdosnának khmer írással szöveget, nem sokra jutnék…

Bővebben!

 

Kambodzsa 2020. 1. rész

Nézem a bal csuklómon a kis piros fonalból kötött „karszalagot”… visszaidézem a pillanatot, amikor Angkor Wat fő templomának tetején egy szerzetes megáldott, majd a csuklómra kötötte. Amikor befejeződött a ceremónia, Emília, az idegenvezetőnk megjegyezte, ez akkor fog majd leesni, ha megoldódott a problémád. Jól emlékszem az érzésre, ahogy átvillant rajtam a gondolat: probléma?! Mi problémám lenne? Itt vagyok a világ egyik legkülönlegesebb műemlékénél, otthon várnak a munkáim, jól vagyok, egészséges vagyok… Aztán amikor hazaérkeztem, egyre csak jöttek a rossz hírek az egyre terjedő járványról, sőt, már itthon is egyre többen lettek betegek. A munkáim elmaradtak, egymásután mondták le valamennyit, a forgatások is elmaradtak… Szóval hirtelen mégiscsak lettek problémáim, nem is kicsik.
A kis piros szalag három hónapja van a csuklómon, és úgy érzem, még jó darabig ott lesz.
Aki szeret utazni, annak bizonyára van bakancslistája. És persze megesik, hogy a bakancslistára felírt vágyálom nem hogy közelebb, de mind távolabbra kerül tőlünk. Magam is így voltam már Angkorral… Régóta vágytam oda, aztán ahogy az anyagi helyzetem „szolidabbá” vált, kezdtem elengedni ezt az álmomat. Azzal vigasztaltam magam, majd olvasok róla, majd megnézek néhány ismeretterjesztő filmet. 

Bővebben!

 

 Etiópia a koronavírus árnyékában - 2020. március

3.rész

Minden bizonyára eddigi élménybeszámolóimból is kiderült , azok közé az utazók közé tartozom, akiket elsősorban az adott ország múltbeli emlékei, a természet szépségei és az ott élő emberek hétköznapjai érdekelnek. A politika – más országokban is - kevésbé vonz.
De most, ha röviden is, Etiópia jelenéről néhány gondolat. A cikket, amiből a következő rövid részt ideemeltem, már itthon bogarásztam elő. Marsai Viktor újságíró Afrikáról szóló sorozatának Etiópiáról írott cikkéből vettem át. Érdemes az egész írást is elolvasni, ha valakit mélyebben érdekel a téma.
„Történelmi esélynek tartják Afrika második legnépesebb országa, a 105 milliós Etiópia számára, hogy Ahmed Abiy ( e név jelentése forradalom ) Ali ülhetett a miniszterelnöki székbe. A kontinens legfiatalabb, 43 éves kormányfőjétől azt várták, hogy kibékíti a kelet-afrikai ország etnikai ellentéteit.
Abij Ahmed olyan változásokat hozott a 110 milliós ország életében, amelyek még nem sokkal ezelőtt is elképzelhetetlennek tűntek: a zárt piacgazdaságot működtető országban bejelentette a nagy állami vállalatok, mint az Ethiopian Airlines és az Ethio Telecom privatizációját, a sajtószabadság helyreállítását, az előző években letartóztatott több tízezer politikai fogoly szabadon bocsátását és az ellenzéki – gyakran terroristának bélyegzett – csoportokkal való megbékélést.
Kabinetje felét női politikusokra cserélte, és hölgy lett az államfő, a Legfelső Bíróság, illetve a Választási Bizottság elnöke is. A külkapcsolatokban hasonló földcsuszamlásszerű változások kezdődtek: 2018 őszén az etióp-eritreai békemegállapodás aláírásával sikerült lezárni az 1998-ban kezdődött, bár 2000 óta jórész befagyott konfliktust, és ismét megnyitni a határokat a két testvérnép között. Hasonlóan javultak a korábban fagyos szomáli-etióp kapcsolatok is, amikor a kormányfő – szemben a korábbi gyakorlattal – először maga kereste fel Mogadishuban a szomáli elnököt, akivel a két nép közötti barátságról és a regionális integráció fontosságáról beszélt.” https://mandiner.hu/cikk/20190604_merre_tart_etiopia
2019-ben a Nobel-békedíjat Abiy Ahmed Ali etióp miniszterelnök kapta, a béke és a nemzetközi együttműködés elérése érdekében tett erőfeszítéseiért, és különösen azért, mert határozott kezdeményezése volt a szomszédos Eritreával való konfliktus megoldására. Az indoklásban egyebek között ez szerepelt:
„… Etiópiában, még ha sok munka is marad, Abiy Ahmed olyan fontos reformokat kezdeményezett, amelyek sok polgárnak reményt adnak a jobb életre és a fényesebb jövőre. Az első 100 napja alatt a miniszterelnök sok mindent elért: az ország rendkívüli állapotának feloldását, amnesztiát adott a politikai foglyok ezrei számára, megszüntette a média cenzúráját, legalizálta a tiltott ellenzéki csoportokat, elbocsátotta a korrupcióval gyanúsított katonai és polgári vezetőket, és jelentősen növelte a nők szerepét a politikai és a közösségi életben.”

Bővebben!

Etiópia a koronavírus árnyékában - 2020. március

2.rész

 

Nemrégen a Föld egy olyan országába jutottam el, amely ország – egyelőre legalábbis – nem tartozik a divatos utazási célpontok közé. Ezt a következtetést egyebek között abból vontam le, hogy amikor ismerőseimnek, barátaimnak elmeséltem, hova készülődöm, elcsodálkoztak: Etiópia? És ott mi van? Talán éppen ezért írom a 2. részt még lelkesebben, mert örülnék, ha általam sokan megismernék. Így most folytatom az Olvasó számára virtuális utazást, ami nekem nagyon is valóságos volt.

Gondar – a királyok otthona

Megérkezünk Gondarba, utunk következő állomásához. Hosszú, zötyögős buszút után jólesik megpihenni egy kicsit a szállodában, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a városra és környékére. Itt is 2000 méter fölött vagyunk. Fentről lenézve minden olyan szép, békés, de amikor elindulunk le a hegyről - hiába városiasabb első pillantásra ez a hely -, megint csak észrevesszük a koszt, a szegénységet, a hegy oldalában összetákolt vityillókat. Európai szemmel nehéz elképzelni, milyen lehet az élet ezekben az „építményekben”. Az egyetlen helyiség egyszerre szolgál nappaliként, hálószobaként, konyhaként, bár a főzőalkalmatosság sokszor a szabad ég alatt van. Ráadásul ebben a magasságban igen csípősek az éjszakák. Vajon fáznak éjszaka, vagy ezt is megszokták?

Bővebben!

Etiópia a koronavírus árnyékában 2020. március

1. rész


„Ésszel járom be a Földet” – (Vámbéry Ármin orientalista 1832-1913)
Mindig izgalommal készülök utazásaimra, indulás előtt 3-4 nappal pedig már teljesen felpörgök. Szeretnék mindent és mindenkit rendben itthon hagyni. Ezért listákat írok, ki mit csináljon meg, vagy éppen ne csináljon! Laura lányom meg is jegyzi: „Ilyen, amikor a matriarcha elutazik!”
A csomagolással most is gyorsan megvagyok. Nagyon egyszerű, mondhatnám célszerű dolgokat rakok a bőröndbe. Semmi divatozás, csak sportos, könnyű nyári holmikat viszek, természetesen minden pamut. Két farmer, egy pár váltó sportcipő – jól bejáratott –, némi keksz, kétszersült, kockasajt, természetesen gyógyszerek, fertőtlenítőszerek, két könyv és rejtvények is bekerülnek a bőröndbe. Utolsó este még gyorsan összeszedek irkákat, jó marék tollat, ceruzát. Ekkor még nem is gondolom, milyen örömet szerzek majd az etióp gyerekeknek ezekkel a számomra apróságokkal. A hátizsákom nagyon praktikus, rengeteg zsebbel. Ami nagyon előnyös, amikor telepakolom, némileg hátrányos, amikor nem találok valamit és a nyolc zsebet végig kell matatnom.
A szokásos utazási lázat fokozza, hogy egy világjárvány kellős közepén indulunk útnak. A koronavírus – ami akkor erősödött fel, amikor januárban Vietnamban jártam kisebbik lányomat meglátogatni – mostanra eljutott Európába, így hozzánk is.
Menni vagy nem menni?!

Bővebben!

A Selyemút szépségei 1.

Eltelt néhány hónap és a sok egyéb tennivaló után most végre nekikezdhetek mesélni utazásomról, mely a mesés Keletre, egészen pontosan Üzbegisztánba vezetett. Hogy könnyebb legyen az írás, az emlékek felidézése, üzbég zenét hallgatok, miközben az út során készült fotóimat nézegetem. De mindenekelőtt kinyitom úti naplómat…, amit így kezdtem:
„Mennyire hozzá lehet szokni az utazáshoz. Minél gyakrabban kelsz útra, annál természetesebb az érzés.”
Régóta álmodoztam, hogy egyszer eljövök ide, Hívába, Buharába és Szamarkandba. Amikor még a Szovjetunió létezett, azt gondoltam, ej, ráérünk arra még… Aztán a történelem szele elfújta a lehetőséget, hiszen szétesett ez a hatalmas ország. És már Közép-Ázsiába sem volt olyan egyszerű útra kelni, legalábbis a ’90-es években.

Bővebben!

 

Szerelmem Szentpétervár 1.


Hogy mióta tart ez a szerelem? Sok-sok éve, még a '70-es évek közepén, orosz szakos főiskolásként egy több hetes nyelvi képzésre érkeztem Szentpétervárra, vagy, ahogy akkor hívták, Leningrádba. Szerelem volt az első látásra, és hiába telt el annyi év, ugyanezzel az érzéssel gondolok még mindig rá. Azonnal rabul ejtett a város, elvarázsoltak palotái, gazdag múzeumai, romantikus csatornái. Szinte az első pillanattól otthonosan éreztem magam, és ebben bizonyára az is segített, hogy könnyen és gyorsan összebarátkoztunk az orosz emberekkel, legfőképpen a kollégiumbeli diákokkal.
Azóta többször is elutazhattam ebbe a gyönyörű városba. Kezdetben idegenvezetőként tértem vissza – fiatalon így egészítettem ki az ösztöndíjamat.

Bővebben!

Irán – a mesés Perzsia

Utazni jó! Hányszor írtam már le ezt a rövid kis mondatot. És ez az érzésem, véleményem minden utazással csak tovább erősödik. Nemrégen olvastam Henry Ford véleményét az utazásról: „Az utazás az egyetlen olyan kiadás, ami gazdagabbá tesz." Hát nincs igaza?
Persze felvetődhet Önben a kérdés, kedves Olvasó, és mégis miért jó utazni? Természetesen vonz a más kultúra, a más emberek, a más szokások, a más tájak és a más ételek. Ráadásul ilyenkor hihetetlenül szabadnak érzem magam, minden nyűgömet, bajomat, munkámat itthon tudok hagyni. Mégis, az első és legfontosabb mozgatórugóm, amikor eldöntöm, hova utazom, az a kíváncsiságom! Igen, ez a tulajdonságom vezérel kicsi gyerekkorom óta, ez terelget végig az életemen, egyéb dolgaimban is, és ez erősödik fel, amikor kiválasztom, hova indulok legközelebb.

Bővebben!

Dél-Kína – Tibet 3.rész


Amikor úgy döntöttünk Erika húgommal, hogy a messzi Ázsiában Kína felé vesszük az útirányt, nem tagadom, az 1000 út ajánlatának számunkra legvonzóbb része Tibet, azon belül is a főváros, Lhasza volt, hiszen ott található a Potala palota, a dalai láma egykori otthona. A legnagyobb mozgatóerő most is a csillapíthatatlan kíváncsiságom volt. Vágytam meglátni, megtapasztalni ezt a számunkra oly távoli világot, érezni az illatokat, szagokat, magamon érezni az ott élők tekintetét, és végre kicsit közelebb kerülni a világ tetejéhez, a világ legmagasabb hegyeihez. Tudtam, egy hét csak arra lesz elég, hogy éppen csak belepillantsunk ebbe a különleges világba, így azt is tudtam, marad majd hiányérzetem, nem kevés, hiszen alig egy hetet fogunk a világ tetején tölteni – ahogy manapság Tibetet emlegetik. Az elmúlt sok év alatt jó néhány filmet láttam, sokat olvastam, mindig vonzott Tibet a titokzatossága.

Bővebben!

Dél-Kína – Tibet csodái 2. rész

Utazásaimon – legyek a világ legtávolabbi pontján – pillanatok alatt alkalmazkodom a helyzetekhez, helyekhez. Most is így van, második este már otthonosan sétálgatunk Csengtuban, ebben a hatalmas nyüzsgő városban. Néha magam is elcsodálkozom, mitől is van mindenütt ez az „otthonosság" érzésem, miért fogadom el könnyen az Európán kívüli kultúrákat, embereket. Jó, tudom, az utazó mindig csak a jéghegy csúcsát érinti, ha ott élnék hónapokig, évekig, nem lenne ennyire egyszerű az alkalmazkodás, az elfogadás, a beilleszkedés. De akkor is, egészen biztosan megpróbálnám. Szerintem a neveltetésemnek is szerepe van ebben a hozzáállásban, hiszen nincsen olyan gyerekkori emlékem, hogy a szüleimet valaha is olyan helyzetben láttam volna, hogy lekezelőek, vagy lenézőek lettek volna a falubeli emberekkel, de senki mással sem. Egészen biztosan az is sokat nyom a latba, hogy gyakran olvastam, olvasok más kultúrákról szóló könyveket, és kifejezetten keresem az olyan filmeket, amelyek valahol a harmadik világban játszódnak. Sokaknak tudnám ajánlani ezt a - divatosan - „érzékenyítésnek" nevezett gondolkodásmódot. De ne kanyarodjak el megint, mert akkor sosem jutunk a végére.

Bővebben!

Dél-Kína és Tibet

E csodálatos utazásom óta már eltelt néhány hónap, és tudom, már sokan várták, hogy végre meséljek.
A késlekedésem oka nem csupán az új könyvem (Anno az én tévém) megírása volt. Egyszerűen szükségét éreztem, hogy a két hét megannyi élménye leülepedjen.
Mesélni készülök, de újra előjön az érzés, honnan is veszem a bátorságot, hogy egy országról, népről, kultúráról véleményt mondjak. De hát nem is teszem! Hiszen csak arról írok, amit megtapasztaltam, és ezt is csak azért, kedves Olvasó, hogy átélje velem az élményeimet. Tehát, lehet, olykor – vagy mindig – a felszínen mozgok, de amit gondolok, átélek és érzek, az mélyen őszinte, az az enyém.

Mostanában gyakran hallom, hogy vannak, akik maguk szervezik meg az interneten keresztül az útjaikat, foglalnak szállást, intézik a közlekedést... Bátor emberek! De az is lehet, én lettem kényelmesebb.
Nekem ugyanis nagyon fontos, hogy az utazásom során minden szempontból jól érezzem magam, hogy egy szikrányi aggodalmam sem legyen, vajon jó lesz-e a szállás, ott lesz-e a busz, vár-e az idegenvezető. Hiszen ha az utazásaim legnagyobb értékének a szabadság érzését tekintem, akkor sok ezer kilométerre az otthonomtól ne kelljen izgulnom a fent felsoroltak miatt.

Bővebben!

Afrikai mesék 3.

Namíbia – Botswana – Zimbabwe.

   Amikor tavaly eldöntöttük, hogy következő utunk ezekbe az afrikai országokba vezet, természetesen először a térképeket vettem elő. Na, jó, nem elővettem, hanem az interneten „kinyitottam". Gyerekkorom óta szeretem böngészni, elsősorban a földrajzi térképeket, hiszen azokon jól látszik, hol és milyen magas hegyek vannak, milyen folyók szabdalják a tájat. Akkor még álmomban sem gondoltam, hogy életem során a világ ilyen sok országába eljutok. Hogy csak egy példát mondjak, mit jelent, ha én elkezdem utazás előtt a térképet bogarászni: egy korábbi kínai úti tervből így kerekedett egy nagy körút, pedig az úti cél csupán Sanghaj volt. De addig nézegettem a térképet, hogy végül Pekinget, Kantont, Kuilint, Hsziant is „hozzácsaptam".

   Hála az internetnek, ma már a látvány is rögtön kéznél van. Az utóbbi években rászoktam, hogy még az utazás előtt „végigjárom" a tervezett útvonalat. Természetesen először a nevezetességeket, műemlékeket, városokat, a tájat nézem meg. Így aztán a látvány felerősíti a vágyakozásomat, induljunk minél előbb! Ma már arra is van lehetőség, hogy a leendő szálláshelyekre is bekukkantsak, csak úgy, virtuálisan.
A természet – az Atlanti-óceán háborgó vize, a Namíb sivatag homokdűnéi, a szavanna, a furcsa formájú hegyek – már így, virtuálisan is magával ragadtak. De hogy ennyi emberi élményben lesz részem afrikai utamon, erre nem számítottam.

Bővebben!

Afrikai mesék 2.

Amikor megérkezünk a szállodába – megint nagyon kellemes szállást foglalt az 1000 Út –, távoli, mennydörgésszerű hang üti meg a fülem. Lehet, vihar lesz? Végül is az esős évszak már elkezdődött és az idefelé vezető úton a látóhatáron fekete felhők gyülekeztek, villámok is cikáztak...
Hamar kiderül, dehogy égzengés, ez maga a Viktória vízesés!
És nem tehetek róla, megint rám tör az érzés, de hiszen tényleg itt vagyok!
A személyes találkozásig azonban még várni kell holnap reggelig. Olyan ez, mint a késleltetett jutalom, tudod, hogy már ott van, de még nem kapod meg.

A hatalmas, elegáns szállodában sétálunk egyet. A szobánk nem a belső udvarra néz – kezdetben morgolódom is ezért –, de ettől lesz kalandosabb, mint később kiderül. A tavacska partján egy feliratot fedezek fel: „ne engedjék a gyerekeket a tóban játszani, mert ez természetes víz, és előfordulhatnak kis krokodilok." O-o-o!

Bővebben!

 

Több mint huszonnégy órája vagyunk már úton, harmadszor emelkedik velünk a repülőgép, és még mindig legalább kétezer km van előttünk. A Dél-Afrikai Légitársaság gépén ülünk és mivel viszonylag rövidet repülünk, hamar hozzák az italokat. Kezembe veszem a teás „csészét" – igazából csak egy papírpohár, de a benne lévő tea jó, fekete és forró –, rögtön megakad a szemem a feliraton: „UKUHAMBA KUKUBONA" – aláírás xhosa. Ott van angolul is, és bár nem tanultam ezt a nyelvet, de annyit megértek: „Az utazás ablak a világra". Nekem való mondat, rögtön a szívembe zárom Xhosa-t, bár fogalmam sincs, ki ő. Ez a gondolat lehetne az én mottóm is, hiszen utazásaim során, legyen az a magyarországi kalandozások egy-egy városa, települése, de akár a világ másik vége valahol, a szívemben, szellememben mindig ablak nyitok arra a világra, kultúrára, az ott élő emberekre. ...De ki lehet XHOSA?! No, majd otthon megnézem, „kiguglizom", ahogy manapság a fiatalok mondják.

De hova is tartok, a világ melyik tájára?
A fentiekből már kiderült, hogy Afrikába utazunk, de mint tudjuk, Afrika hatalmas, a Föld második legnagyobb kontinense.

Bővebben!

Végre karnyújtásnyira tőlem a Világ Új Hét Csodájának egyike, a Machu Picchu!

(Az ezredfordulón svájci kezdeményezésre megválasztották, majd 2007. július 7-én Lisszabonban kihirdették a Világ Új Hét Csodája elnevezésű verseny győzteseit.)
Lehet, hogy velem is megtörtént az, amiről az utóbbi évtizedekben annyit lehet olvasni, hallani? Valóban lehet, hogy a gondolataimmal bevonzottam egy álmom megvalósulását?! Hiszen mondják, a gondolatainknak teremtő ereje van.

Mennyi éven át álmodtam arról, hogy egyszer talán majd eljutok a Machu Picchura, hogy egyszer talán majd én is ott sétálgathatok az égig érő hegyektől körülölelt romok között... Ha láttam valahol egy fotót, olvastam egy hírt, mindig csak sóhajtottam egyet, tele vágyakozással.
Az előző részekből is kiderül, hihetetlenül sűrű a programunk, de hiába esem ágyba minden este holtfáradtan, mégis mindig a végtelen elégedettség érzésével alszom el: „megint egy csodálatos napot élhettem át". És tudom, hogy még mindig vár rám a nagy álom beteljesülése, a Machu Picchu.

Bővebben!


„Ha bebújsz a hátizsákomba, elviszlek" – mondta mosolyogva kedves ismerősöm, aki néhány nap múlva indul, hogy ő is felfedezze magának Perut, az inkák világát.
Elnevettem magam: „beférek?!". Hát hogyne mennék! Amikor hazaértem erről a nagy útról, úgy éreztem, teljességgel kitölti a lelkemet ez az utazás, mindent megkaptam, amit vártam, sőt, sokkal többet annál. De ahogy teltek a napok, hetek, sőt, most már hónapok, egyre többször gondolok arra, ha visszamehetnék, az első izgatott, álmélkodó, „mindet egyszerre akarom" érzések, élmények helyett most komótosan, elgondolkozva, meg-megpihenve újra mindent alaposan szemügyre vennék. De a Föld túl sok szépséget tartogat még számomra, így marad az emlékezés, nézegetem a fotókat, újra élem a pillanatokat...

Bővebben!

Perui mesém folytatása – hiszen megígértem.

Ahogy autóbuszunk egyre magasabbra kapaszkodik – már megszabadultunk a „Góliát-busztól", ami nagyon praktikus volt, hiszen nagy távolságot viszonylag gyorsan tettünk meg, igen kényelmesen –, úgy hűvösödik a levegő, mit hűvösödik, olykor kifejezetten fázom, bár szikrázóan süt a nap. Emlékeztetnem kell magam, hiába közel az Egyenlítő, itt, ezen a féltekén tél van, ráadásul lassan már 4000 m körül vagyunk. Igyekszem rétegesen-melegen mindent magamra szedni, de az orrom kint marad, és fázik.

Bővebben!

Mikor folytatom már a perui úti beszámolómat? – hangzott el az elmúlt hónapokban barátoktól, ismerősöktől, de még ismeretlenektől is. Szerettem volna nyáron egy lendülettel megírni az élményeimet, de az élet tovasodort.
Most viszont eljött az idő, hogy folytassam, sőt megígérem, rövid időn belül be is fejezem.

Mesémet a Nazca-vonalak feletti repüléssel zártam. Bár kezemben volt az út programja, de a papírra vetett elképzelés nyomába sem ért a valóságnak, akkor még sejtelmem sem volt arról, mi minden vár rám ezen az utazáson. Ezen az úton amúgy is sokszor megfogalmazódott bennem, ilyen az, amikor az álom valósággá válik!

Bővebben!

Peru 2016 nyár


2. rész


A perui utazás egyik legnagyobb vonzereje számomra a Nazca-vonalak voltak, ezek a csodálatos, titokzatos geometrikus rajzolatok egy kietlen fennsíkon.
Aki tudja, mi a Nazca-vonalak, egészen biztosan ismeri Erich von Däniken nevét is. 1968-ban jelent meg „A jövő emlékei" című könyve Németországban ( akkor még Német Szövetségi Köztársaság), ami hozzánk Magyarországra jó néhány évvel később ért csak el. Aztán az évek folyamán sorra lefordították további könyveit is. Valamennyiben annak lehetőségével foglalkozik, hogy évezredekkel ezelőtt fejlettebb civilizáció képviselői már járhattak a Földön, és befolyással lehettek az emberi kultúra fejlődésére. Nem tagadom, rám is óriási hatással voltak ezen írások, megközelítések, elképzelések, Däniken talán majd' minden könyvét el is olvastam. Tőle hallottam először a perui fennsík titokzatos „rajzairól", és szívesen hittem, de legalábbis elgondolkoztam azon, vajon tényleg földönkívüliek keze munkája ez a rejtélyes „képeskönyv"?

Bővebben!

Peru 2016. nyár
1.

Előfordult már veletek, hogy egy nem mindennapi élmény után – jelen esetben egy csodálatos utazást követően–, nem is tudjátok, hol kezdjétek az élménybeszámolót, és hogy szinte éppen a sok mesélnivaló akadályoz abban, hogy végre elkezdjetek írni róla?! Nekem beszélni nagyon könnyű, gördülnek a szavak, mondatok, de ugyanezeket a gondolatokat írásba sűrítenem, mindig is kihívás volt!
Hetek teltek el, képletesen szólva, hagytam ülepedni azt a sok élményt, történést, amiben idén nyáron perui utazásom során részem volt.
Nem tudom, hány rész kerekedik ki a „mesémből", de elkezdem, és aztán meglátjuk.

Bővebben!

Grúziai anzix 2.      Grúzia, a szeretni való ország!

Néhány hete Grúziában jártam, az 1000 út utazási irodának és a grúziai GeoDiscovery utazási irodának köszönhetően. Írásom első részében az ország történelméről, látnivalóiról meséltem. Most inkább a hétköznapokról villantok fel egy-két pillanatot, élményt, amennyire a néhány nap lehetőséget adott.
Gyerekkorom óta imádok térképeket nézegetni, bogarászni. Akkor régen a vágyakozás és a kíváncsiság vezérelt, „ha én egyszer eljuthatnék oda, de jó lenne, ha láthatnám ezt meg azt a csodát!" – és lám, azóta sok álmom valóra vált, de a térképek iránti vonzalmam nem múlt el. Természetesen pontosan tudtam most is, hol is terül el Grúzia, mégis nagy élvezettel nézegettem a térképet, keresgéltem azokat a helyeket, amelyek a programunkban szerepelnek: Tbiliszi, Mcheta, Kazbek, Kutaiszi, Gori és a többiek.

Bővebben!

Grúziai anzix 1.( egy kis történelem...)

Egy utazás számomra soha nem akkor kezdődik, amikor repülőre vagy autóbuszra ülök, hanem jóval korábban. Útikönyveket lapozgatok, fotókat nézegetek, olykor valami szépirodalmat is elolvasok, csak hogy ráhangolódjam arra a világra, ahova éppen útra kelőben vagyok. Megjegyzem, a mai útikönyvek nyomába sem léphetnek a régieknek, legalábbis az én elvárásom szerint. A maiak lehet, nagyon praktikusak, színesek, sok-sok kis térképpel, múzeumi címekkel, éttermi kalauzokkal, szállásajánlatokkal...Viszont nekem túl szűkszavúak a leírások, mindössze néhány mondat a látnivalókról, azok történelméről is éppen csak valami. Ezért bizony elő szoktam kotorni a saját, ősrégi útikönyveimet, azokat bogarászom át a készülődés során.

Néhány héttel ezelőtt Grúziában jártam. Nem terveztem, váratlan ajándék volt ez az 1000 út utazási irodától, akikkel egy időre összekötöttem utazási „sorsomat". Segítem a munkájukat, hogy még többen megismerjék őket, magas színvonalú, a világ minden táját megcélzó, különleges útjaikat. Ők pedig lehetővé teszik számomra, hogy bakancslistám néhány szép álmát valóra váltsam.

Bővebben!

Üres fészek szindróma

 

Manapság egyre többet hallani az „üres fészek" szindrómáról. De mit is jelent ez a kifejezés?
Egyes szakemberek véleménye szerint a tünetek nagyon is hasonlítanak a nagy veszteség, a gyász tüneteihez. A gyermekek végleges kirepülése után alakul ki, főleg az anyákat érinti. Amikor elcsendesül a ház, amikor egyik pillanatról a másikra megszűnik a napi rutin a gyermek körül, amikor már nem érezzük, hogy szükség van ránk, akkor jelentkezhet ez az érzés.

Bővebben!

Hollandia 3.

Ma befejezem hollandiai kirándulásom rövid meséjét. A teljesség igénye nélkül írtam, inkább csak benyomásokat, érzéseket, pillanatokat jegyeztem le.
A harmadik nap lustálkodással kezdődik. Nekem legalábbis, mert Laura esszét ír. A szigorú határidőt be kell tartani, nincs mese, meg kell csinálni. Mivel elhatároztam, most nem fogok lótni-futni a látnivalók után – mint teszem oly sokszor az utazások alatt –, ezért jól esik heverészni, otthon úgysincs ebben részem.

Bővebben!

Hollandia 2.

Úgy döntöttem, időrendben mesélem el hollandiai kirándulásomat. Az első rész már megjelent, aki nem olvasta, pótolhatja.
A múltkor éppen csak elkezdtem a mesét, az első napunk még tartogatott élményeket. Laura ismer engem, jó néhányszor utaztunk együtt, ezért tudja, telhetetlen vagyok, nem ismerek fáradtságot, a kíváncsiságom mindig győz.

Bővebben!

Utazni jó!


Hollandia 1.( 2016.03.25.)


Utazni valóban jó, hát még ha a kislányomhoz mehetek!
Egy márciusi napon végre útnak indultam Hollandiába, ahol Laurám várt rám. Már másfél éve tanul a Leideni Egyetemen, Hágában. Régóta készültem meglátogatni őt, éreztem, már ő is vágyna rá, de valahogy mindig csak halogattam. Biztos voltam benne, hogy minden rendben körülötte, sokat beszélgetünk, soha nem panaszkodik. Korábban sokat utaztunk együtt a világban, megszokta, milyen az ismeretlen környezetben jönni-menni.


Aztán egyedül is útra kelt, harmadikos gimisként úgy döntött, kipróbálja magát, milyen család nélkül, idegen környezetben. Három hónapra munkát vállalt egy három gyermekes családnál Észak-Írországban. Minden gond nélkül eljutott Belfastba – én egész nap telefonnal a kezemben mászkáltam, ugrásra készen, ha hív, segíthessek. Nem volt szükség rám. Nagyszerűen megállta a helyét, annyira megszerették, azóta is tartja a „családdal" a kapcsolatot. Mivel megtapasztalta, ügyesen mozog az új környezetben, Hágába is egyedül utazott el, nem éreztem szükségét, hogy kézen fogva kísérjem őt az egyetemre. Bíztam benne, hogy mindent meg fog oldani. Így is lett.
Tehát március utolsó hetén utaztam el hozzá, a Húsvétot vele szerettem volna tölteni. Bár tudtam, hogy északabbra van Hollandia – szinte minden beszélgetésünkkor elmondja, hideg van, fúj a szél –, nem tudom, mire számítottam, mert csak egy könnyű kis esőkabátot vittem magammal.

A repülőből kiszállva rögtön kalapot emeltem Laura előtt, mert jó ideje zokszó nélkül viseli ezt az időjárást! Az égbolt nagy szürke masszaként telepedett rám, mindössze 7 fok volt – kellemes tavaszi időt hagytam itthon –, az arcomba csapta a szél a hideg esőt, a fapadostól gyalog kellett bemenni a repülőtér várócsarnokába. Édes Istenem, hova kerültem – ez a gondolat motoszkált bennem. Egy percnyi melegedés után a buszmegállóban folytatódott „akklimatizációm", még fagyoskodtam pár percig, mire begördült a busz. Aki ide születik, annak valószínűleg ez természetes, megszokott, sőt, talán „kellemes tavasziasnak minősíti ezt az időjárást. Az én kislányom sem panaszkodik, hősiesen alkalmazkodik a körülményekhez. Hát akkor én sem fogok nyafogni.
Majd elfelejtettem: amikor a gép földet ért, a kapitány szokásosan köszönt el tőlünk, és akkor – szerencsére csak akkor – közölte velünk, hogy beszálláskor biztosan megéreztük az új repülőgép illatát. Mert, hogy ez a gép tegnapelőtt került ki a gyárból, tegnap állt szolgálatba, ma volt a második napja. Hm, jobb, hogy nem tudtam előre!
Ismeretlen terepre kerültem, autóbuszra kellett szállnom, majd vonatra. Nagyjából negyven éve nem ültem vonaton, de még buszon sem nagyon. Szerencsésen leküzdöttem az ismeretlen hely adta akadályokat – még akkor is, ha az összes „jó tanácsot" tartalmazó cetlik valahol a bőröndöm mélyén lapultak. Ilyenkor soha nem izgulok, jaj, mi lesz. Inkább egy kellemes bizsergés van bennem, úgyis megoldom.
A vonat könnyedén, csöndesen siklik a holland tájban, tiszta, kényelmes, hol van ez már a gyerekkori, pöfögő, zakatoló fapadostól...
Közben kitartóan esik, víz mindenütt, fent is, lent is, rengeteg kisebb-nagyobb árok, csatorna szabdalja darabokra a tájat. Így vezetik el a rengeteg vizet, hogy a talajt használhatóvá tegyék, hogy valamit megtermelhessenek rajta. Egy golfpálya mellett suhanunk el, valaki esernyővel a kezében játszik. De mi van, ha tovább kell ütni a labdát?! Ezt már nem tudom megvárni.
Ha jól tudom, a hollandok nagy foci nemzet. Pöffeszkedő stadiont mégsem látok, viszont egyszerű drótkerítéssel körbevett futballpályát, egymás mellett hármat-négyet, igen. Az eső ellenére is rúgják a labdát a gyerekek.
Csak abból érzem, lassan célba érek, hogy a szívem egyre hevesebben ver, még néhány pillanat, és végre megölelhetem a kislányomat.

Leszállok a vonatról, rögtön észreveszem, virággal vár, igaz, cserepes. Út közben csak ilyet kapott. Hosszan megöleljük egymást, de jó, hogy eljöttem!

Együtt Hollandiában

Természetesen kézen fogva indulunk „haza", a környék kellemesebb, mint amire számítottam. Egyetlen dolog marad kellemetlen, de nagyon, a hideg szél.
Egyforma, rendezett házak, kis előkerttel. Az utcán lépten-nyomon kutyagumiba botlunk, illetve botlanánk, de résen vagyunk, és kikerüljük. Itt nem szokás gyűjteni – mondhatnánk, polgári engedetlenség rejtőzik e mögötte. Úgy tartják, ha már adóznak a kutyák után, akkor gondoskodjon a város és takarítsa el ő a kutyák után ott maradt piszkot. Este még jobban kell vigyázni az „aknamezőn" való átkelésnél.
A lakás – igazi diáktanya, még pedig nemzetközi. Négy lakó a négy szobában: német, román, kínai és a magyar. Csöppnyi konyha, de mindennel felszerelve, a fürdőszoba kissé ódivatú, de a célnak megfelel. Laura szobácskája egy tenyérnyi, a falakon képek, szép tájak, a család, barátok... Mindennek megvan a helye, az én jelenlétem okoz némi felfordulást, egy kicsit feje tetejére áll minden, de pár pillanat csak, és máris otthonosan mozgok benne.
Az első közös program – mi más lenne, mint hogy elmegyünk bevásárolni. Sok minden kerül a kosárba, már a dolgok kiválasztásánál is érzem, a pénztárnál vita lesz. Az én dolgozó lánykám – kezdettől fogva keményen dolgozik a tanulás mellett – nem engedi, hogy fizessek. „Mama, a vendégem vagy!" Természetesen nem veszem el az örömét!

Folytatás következik!

 Mami diáktanyaDiáktanya 1.2

 

 

16.03.12.

Utazni és élményeket gyűjteni nagyon szeretek!

Végtelen hálával gondolok a szüleimre, akiknek köszönhetően először ízleltem meg, mit jelent kimozdulni a szűk életterünkből, és hogy milyen jó megismerni a minket körülvevő tágabb és még tágabb világot! Ez a szenvedély, hogy még többet felfedezzek, meghódítsak a kék bolygó szépségeiből, az évek múlásával egyre erősebbé vált, mint ahogy az érzés is: utazni jó, nagyon jó!

Bővebben!

Február 14. Valentin nap

Jó ideje gondolkozom azon, blogot kellene írni!

Megerősített ebben az elképzelésemben az is, hogy a könyvem írásakor ( Korhatártalanul – 50 után is aktívan ) valahogy előtört belőlem az írási kedv. De annak is az a „mintha beszélgetnék valakivel" formája. Mert beszélgetni imádok, elmondani és meghallgatni. Nekem egy jó beszélgetés valami ilyesmiről szól.

Bővebben!