Üres fészek szindróma
Manapság egyre többet hallani az „üres fészek" szindrómáról. De mit is jelent ez a kifejezés?
Egyes szakemberek véleménye szerint a tünetek nagyon is hasonlítanak a nagy veszteség, a gyász tüneteihez. A gyermekek végleges kirepülése után alakul ki, főleg az anyákat érinti. Amikor elcsendesül a ház, amikor egyik pillanatról a másikra megszűnik a napi rutin a gyermek körül, amikor már nem érezzük, hogy szükség van ránk, akkor jelentkezhet ez az érzés.
Nem érdemes azon vitatkozni, egy vagy több gyermek kirepülése után nehezebb, minden nagy változást hozó életeseményhez hozzá kell szokni. Bizony szép számmal akadnak, akik hosszú hónapokig nem tudják feldolgozni, hogy az asztalnál üresen árválkodik a gyermek széke, hogy a szobájából nem szűrődik ki semmi zaj. Van, akit ez a hiány nagyon megvisel, van, akit szó szerint felemészt az érzés, egészen a depresszióig is eljutva. Az elhatalmasodó fájdalmat megélő szülők sokszor azon kapják magukat, hogy ülnek a gyerekük szobájában, elhanyagolnak minden más teendőt, nem tudnak enni, aludni, és már úgy érzik, nem maradt semmi az életükben, ami értelmet adhatna létezésüknek.
Nálunk most üresedik a fészek, sőt, most már lassan üressé is válik. Bennem ez nem kelt negatív érzelmeket, nem vagyok szomorú, talán az imént leírtak alapján éppen azért, mert a gyermekeim mellett is sikerült teljes életet kialakítanom, nem csak ők adtak-adnak értelmet az életemnek, bár természetesen ők a legfontosabbak.
Észre kell venni, hogy ez a folyamat sokkal korábban elkezdődik, csak valahogy nem tudatosul bennünk. Hiszen az „el-elröpködést" már sokkal hamarabb elkezdik a gyermekeink, éppen úgy, mint a fecske, a gólya vagy a sas fiókák. Ezek a hosszabb-rövidebb időszakok – szerintem – már segítenek felkészülni a „nagy repülésre".
Az aforizma könyvemben is megtalálható Elizabeth Stone amerikai írónő gondolata: „Gyereket akarni igen nagy elhatározás. Ekkor úgy dönt az ember, hogy élete végéig a testén kívül dobogjon a szíve". Hozzáteszem, ez a szív csak akkor kezd igazán „kívül" dobogni, amikor a gyerekek fél-felnőtt korba érnek. Amikor már nem csak mi létezünk a számukra, amikor már nem csak a szüleik nyújtotta biztonságra van szükségük, amikor már nagyon szeretnék próbálgatni a szárnyaikat...
Azt hiszem – ebben van némi önkritika is –, jó ideig tyúkanyó módjára neveltem a lányaimat. Akkor éreztem jól magam, ha a „szoknyám mellett" tudtam őket.
Hadd tegyek most egy pillanatnyi kitérőt... Az este kifeküdtem a csillagos ég alá – már egyedül. A korábbi években ez kedvenc nyár éjszakai időtöltésünk volt a lányokkal, egészen kicsi koruktól kezdve. Feküdtünk a nyugágyon, néztük a csillagos eget, augusztusban olykor órákig számolgattuk a hulló csillagokat, közben pedig beszélgettünk, mindenféléről. Ők – akkor még bírta az ágy – szorosan hozzám bújtak, rám feküdtek, sokszor el is aludtak. Feküdtünk, szorosan egymáshoz simulva. Ahogy az este ott feküdtem a csillagos ég alatt, éreztem kis testük melegségét...Azt hiszem, mi anyák ezt a pillanatot szeretnénk örökké, hogy ott legyenek, hogy megérinthessük őket, hogy akár a testünkkel óvjuk őket.
Vissza a jelenhez. Az elmúlt években – nem titkolom –, nehéz időket éltem meg, nem mindig volt könnyű tudomásul venni, már nélkülem is jól érzik magukat, és jönnek-mennek a világban, keresik a helyüket. Aztán egyszer csak megtaláltam a legjobb „terápiát". Ahhoz, hogy jobban lássam, értsem a jelent, a velük való kapcsolatomat, az egymáshoz való viszonyukat, elkezdtem „visszafejteni", visszaidézni, újra átgondolni, elsősorban az Édesanyámmal való kapcsolatomat.
Nagyon „anyás" gyerek voltam, ahogy ez annak idején gyakran elhangzott. Egyszerűen imádtam az anyukámat, ennek nincsenek fokozatai, a szeretetnek nincsen mértékegysége! Csak a szeretet van! Mindent elkövettem, hogy a szeretetét magaménak tudjam, jól tanultam, kéretlenül sokat segítettem a háztartásban, tulajdonképpen jó gyereke voltam, nem sok gond adódott velem. Legalábbis én így emlékszem.
Nagyon korán kikerültem a szoros családi kötelékből, ugyanis 14 évesen a közeli város gimnáziumában kezdtem tanulni, és hogy ne terheljenek a szüleim az „ingázással", albérletben laktam. Ez óriási változást hozott az életembe, kikerültem a szigorú szülői felügyelet alól – nem mintha szükség lett volna rá –, magam döntöttem, mikor tanulok, mikor tévézek, mikor barátnőzök, a mai veszélyek még hírből sem léteztek. A hatvanas-hetvenes években vagyunk.
Aztán jöttek a főiskolai évek, Szegedre kerültem, szintén albérletbe. Abban az időben nem hogy mobil nem volt, de telefon sem, ha levelet írtunk egymásnak, nagyjából két hét alatt fordult a posta. Havonta egyszer hazautaztam, hol Szolnokra, drága Nagymamámékhoz, hol Tiszatenyőre... ilyenkor szinte csak néhány óra adatott az együttlétre. Mivel még nem létezett a szabad szombat, hazaértem szombat este, de a vasárnapi kényeztető, finom ebéd után már indultam is vissza. Abból, ahogyan Szegeden éltem, a szüleim nem sokat, szinte semmit sem érzékeltek. Szabadon éltem...
Bevallom, soha eszembe sem jutott, vajon Anyukám vagy Nagymamám, szomorkodnak-e, hogy én már nem vagyok otthon, hogy csak úgy, nap közben, gondolnak-e rám, vajon mit csinál az ő Juditkájuk, hiányzom-e nekik, aggódnak-e értem.
Ehhez képest a lányaimmal teljes szimbiózisban éltünk – egyelőre a gimnáziumi évekről beszélek, ez az az időszak, amikor a „fiókák" már ki-kidugják a csőrüket a fészekből. Mindig minden pillanatban mellettük voltam, ha kellett, ha nem. Ha valami helyzet adódott, a mama ott termett, mindent gyorsan megoldott, előteremtett, elrendezett, kiigazított. Ott álltam mögöttük, mellettük, lényegében, mint Kerberosz, az ókori mitológiából ismert teremtmény, aki Hadész birodalmát őrizte. Ha inkább mai kifejezéssel szeretnék élni, mint egy őrző-védő. És így szépen megszokták: majd a mama mindent elintéz!
Érdekes lenne igazán tudni, tudat alatt vajon mi vezérelt? Így vettem kezembe szép lassan az irányítást, vagy – én inkább erre gondolok – egyszerűen csak akkor voltam nyugodt, ha tudtam, jól vannak, és hogy meg tudom óvni őket bármilyen nehézségtől. Abban egészen biztos vagyok, hogy nem a magam jövőjétől való – hogy egyszer majd magam maradok, és mi lesz akkor – félelem vagy aggódás vezérelt.
Aztán a lányaim is egyre nagyobbak lettek, és így a „fészektől" való a távolságok is növekedni kezdtek.
Mindketten többször is voltak külföldön tanulni, dolgozni, a kisebbikem most is külföldön tanul. De amikor először utaztak el hosszabb időre, ráadásul külföldre! Ugye kedves Anya-társak, tudjátok, mit érez ilyenkor egy anya!?
Elmesélem az első kiröpülés rövid történetét, mert van tanulsága. Éjszaka indult a repülő, ott várakoztunk, egymásra mosolyogva cseverésztünk... miközben tele voltam aggodalommal. Ahogy ott álltam Ferihegy előcsarnokában, egyfolytában azon zakatoltam – persze csak magamban –, várja-e ott valaki, ha igen, ki, megtalálják-e egymást, a sofőr jól vezet-e, biztonságban lesz-e, és egészen odáig eljutottam a kérdések sorában, és mi van, ha a maffia kezébe kerül ... és közben egyre csak mosolyogtam. A villanásnyi ölelés után az én lánykám magabiztosan vonult át a különféle vizsgálatokon, hátra sem nézett, pedig én az utolsó pillanatig ott álltam, már csak a feje búbját láttam, de még mindig vártam, hátha mégis visszapillant... Évek teltek el azóta, és nemrég mesélte el, hogy benne azon az éjszakán egy szemernyi aggodalom, félelem sem volt, éppen ellenkezőleg, ahogy beült a repülőgépbe, elárasztotta a szabadság hatalmas, édes érzése... ahogy mondani szoktuk, erről ennyit!
Illetve dehogy ennyi! Hiszen ezután jött a neheze! Vajon most mit csinál, felébredt-e időben, lefeküdt-e időben, eszik-e, iszik-e (?!), jól dolgozik-e, épségben van-e... és naponta milliónyi kérdés... Telefonon meg csak akkor tudtunk beszélni, ha ő méltóztatott hívni, általában kikapcsolt állapotban találtam, a skype-olás már igazi kegy volt részéről.
Ismét a múltban való keresgélés segített. Később a lányaim hosszabb külföldi távollétei alkalmával gyógyírként hatottak rám saját fiatalkori hosszú utazásaim felidézése. Alig múltam húsz, és már csoportokat vezettem orosz nyelvterületre, komoly felelősség volt, hiszen nemcsak magamért tartoztam felelősséggel, hanem 30-40 emberért is, illetve az ő jó közérzetükért, elégedettségükért. Huszonévesen talán fel sem fogtam, mit vállaltam.
Na de hadd jöjjön a gyógyír! Szánom-bánom, de ahogy visszaidézem ezeket az alkalmakat, bizony el kell ismernem, egyetlen egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy a szüleim, a nagyszüleim, Anyukám vagy Nagymamám vajon aggódnak-e értem, hiányzom-e nekik, féltenek-e... ráadásul abban az időben hazatelefonálni teljességgel lehetetlen volt. Elutaztam két hétre, és addig semmit nem tudtak rólam. És nem „rosszaságból" nem gondoltam rájuk, dehogy! Egyszerűen egy fiatal így működik. Ki a legfontosabb számára a világból? Hát ÖNMAGA!
De szolgáltattam én a szüleimnek még ennél „hajmeresztőbb" helyzetet is, amikor a későbbi férjemmel Jugoszláviába mentünk egy hónapra, motorral! Hát, ha a kedves Olvasó azt hiszi, hogy azokban a napokban egyszer is gondoltam az itthoniakra, nagyon téved! Tenger, napfény, szerelem!
No, ezeket az élményeket, helyzeteket felidézve már másként fogadtam, hogy a lányaim sem hívogatták percenként az édesanyjukat, hanem teljesen normálisan élték az életüket, tették a dolgukat, bíztak abban, hogy a mama bízik bennük. Most ezeket a sorokat írva valóban az a jó érzés tölt el, hogy soha, ha aggódtam is értük, vagy féltettem/féltem őket, nem bennük nem bízom, hanem inkább a minket körülvevő világ iránt vannak olykor kétségeim...
A minap egy barátnőmmel beszélgetve gondolkoztam el azon, hogyan csinálják ezt más anyák? Ha a lányokkal nincs valami rendben, akkor valahol mélyen a zsigereimben érzem az aggódást ... ha meg ők jól vannak – és remélem, ebből lesz egyre több –, akkor én is szárnyalok a hétköznapjaimban... Talán éppen az az oka, hogy több mint húsz éve kívül dobog a szívem, és ezért mindenre sokkal érzékenyebb vagyok...Ugye értik?
Valahol várom is, amikor teljesen „kiürül a fészek". Ez nem jelenthet teljes elszakadást, a lelkünk mindig szorosan össze lesz kötve. Várom, mert annyi dolgom van még, amikkel teljes szívvel, odaadással szeretnék foglalkozni....Viccesen szoktam mondani, de végül is nagyon komolyan gondolom, „most már én következem"!
A lányokat ma már – bár mindig a kicsikéim maradnak, mint ahogy Édesanyám is még ötven évesen is úgy búcsúzott tőlem, vigyázz magadra, Juditkám – teljesen felnőtt társnak tekintem. Az „irányító", a „mindenről gondoskodó", a „mindent előrelátó" mamából a lányait felnőtt nőnek tekintő anya lettem. Éppen ezért, ha manapság elhangzik: „Mama szerinted...?" Akkor elmondom a véleményem, majd hozzáfűzöm: „..megkérdeztél, ez a véleményem, elmondtam, de úgy döntesz, ahogy te jónak látod. Mert utána a felelősség is a tied!"
Most már eljutottunk oda, hogy a lányok önálló életet élnek, maguk vállalnak felelősséget a tetteikért. Ha még egzisztenciálisan számítanak is rám, de már rövid idő kérdése – bízom benne –, hogy megteremtik a maguk önálló, felnőtt életét, hogy párra találnak..., és mindez elvezet a családi fészek végleges elhagyásáig, hogy megteremtsék a saját családi fészküket, aztán gyermekeik szülessenek... és kezdődjön minden elölről...
(Részlet a Korhatártalanul – 50 után is aktívan című könyvemből)