Hollandia 3.
Ma befejezem hollandiai kirándulásom rövid meséjét. A teljesség igénye nélkül írtam, inkább csak benyomásokat, érzéseket, pillanatokat jegyeztem le.
A harmadik nap lustálkodással kezdődik. Nekem legalábbis, mert Laura esszét ír. A szigorú határidőt be kell tartani, nincs mese, meg kell csinálni. Mivel elhatároztam, most nem fogok lótni-futni a látnivalók után – mint teszem oly sokszor az utazások alatt –, ezért jól esik heverészni, otthon úgysincs ebben részem.
Tényleg, én sosem unatkozom. Ide is hoztam egy jó könyvet magammal, már készülök Grúziára. Nem is volt olyan egyszerű grúz szépirodalmat találni, az Interneten bogarásztam, és végül egy középkori történet „akadt a kezembe", sok történelmi utalással.
De vissza Hollandiába, süt a nap, az ablakon keresztül nézve jó időre számíthatunk. Hangosan megjegyzem, „de jó, süt a nap!". Rögtön némi oktatásban részesülök: „az is a holland etikett része, hogy nem szabad az időjárást dicsérni, elkiabálni, mert szinte biztos, hogy rögtön el is romlik". Nem kell sokáig várnom a tudományos bizonyításra, még ezen a napon be is igazolódik e mondás igazsága.
Hága, Amszterdam, Rotterdam és Delft. Négy város, négy különböző arccal. Valahogy a magam ízlése szerint így jellemezném: Hága az elegáns, Amszterdam a nyüzsgő színes forgatag, Rotterdam az újjászületett nagyon modern város, Delft pedig csupa bűbájosság.
Remélem sikerül fotókat idetennem, hogy rögtön szemléltessem ezen állításomat. Vagy ha nem ide, majd a FB-ra.
Rotterdamot a II. világháborúban szinte a földig rombolták, ezért nagyon sok az új, modern épület. Még a kocka házak sem szokványosak, ha mással nem, az ablakok méretével, vagy éppen a „csáléságukkal" bontják meg az amúgy unalmas felületet. De látok itt olyan épületeket is, amik szó szerint kockákból lettek összerakva. Próbálom elképzelni, milyen lehet ezekben élni.
Süt a nap, és bár megtanulhattam volna a leckét, mégis szóvá teszem: „milyen szerencsések vagyunk, hogy végre jó idő van!". Alig telik el pár perc, először szemerkélni, majd szakadni kezd. Kellett nekem megint fölöslegesen fecsegni!
Versenyt futunk az esővel és a széllel, bemenekülünk az állomásra, éppen jön a vonat. Azonban még a cudar időjárás sem tud eltéríteni minket, az igazi turista teljesíti a tervet. Vonatra ülünk, és irány Laura kedvenc városkája, Delft. Azért kicsit győzködjük egymást, legfeljebb ha nagyon fázunk, innen már villamossal is haza tudunk menni. Milyen érdekes, ha valahol, bárhol a világon, akár csak néhány napra is „letáborozom", az ott létem alatt „otthonnak", „hazának" tekintem azt a szobát, azt a szállodát. Most Laura szobácskája lett kinevezve „otthonnak". Persze érdemes emlékeztetnem magam, mostanában többször is hallom tőle, tudod Mami, szentendre az igazi otthon, de Hágában is otthon vagyok.
Leszállunk a vonatról, még mindig esik, de szerencsére mindkettőnkben győz a „nem adom fel" érzés, döntünk, maradunk. Hogy is futamodhatnánk meg, hiszen első pillantásra beleszeretek a Lány gyöngyfülbevalóval festmény alkotója, Vermeer szülővárosába. A régi házak szorosan ülnek a keskeny csatornák partján, a hidacskák kecsesen ívelnek át rajtuk. Az eső viszont makacskodik, nem akar elállni, ezért inkább beülünk egy útba eső olasz étterembe, nagyon hangulatos hely, Pavarotti énekel, üres fűszeres pizzát csipegetünk, de még mindig fázunk. Laura zseniális ötlete, igyunk Limoncellót. Tipikus dél olasz ital, jól esik, jöhet még egy kör... Hogy mennyire kedvesek itt, abból is kiderül, a pincérnő egy idő múlva hozza a mobilját és mutatja, nem sokára elvonul a vihar, hamarosan kitisztul, üldögéljünk nyugodtan. Amikor kilépünk az utcára, megállapítjuk, érdemes volt várni, mert még szebb lett Delft, az esőtől csillog a városka, az alkony rózsaszínes-türkizesre festi az égalját. Bár fotózgatok, de tudom jól, azt úgysem lehet megörökíteni, amit a szívemben érzek az ilyen pillanatokban.
A negyedik napot Hágában töltjük, csak sétálgatni akarunk. Úgy is az a legfontosabb, hogy együtt vagyunk, fogjuk egymás kezét, és jókat beszélgetünk. Meglep, hogy mennyi, de mennyi szobor díszíti a tereket, utcákat. És mind igen modern, egyik-másik nagyon is meghökkentő, bevallom, némelyik teljesen érthetetlen számomra. Sokszor még azt is nehéz eldönteni, melyik az eleje vagy a hátulja. A művész nevét nem írják ki, persze rajtam az sem segítene. Valaki egyszer elmagyarázta nekem, hogy ne akarjam „megérteni" a műalkotásokat, sokkal fontosabb, mit érzek a láttukon. Mit mondjak...? Inkább semmit!
Csak sétálni, nézelődni akarunk, de amikor elénk bukkan egy plakáton a Lány gyöngyfülbevalóval, nem is kérdezzük egymást, hanem máris bemegyünk a Maurits house-ba, hogy végre személyesen is láthassam Vermeer csodaszép festményét. Rembrandt, Frans Hals, Breughel képei között sétálunk, időtálló, nagyszerű mesterek, de a Lány ragyogóan kiviláglik közülük. A színek, a formák, a lányka különleges tekintete... Ennek a festménynek is megvan a maga története. A festő halála után sok kézen átment, de amikor újra előkerült, mai áron egy euróért vette meg új tulajdonosa. Ha meg akarnám venni, hány eurót kellene összegyűjtenem?
Semmi pénzért ki nem hagynám az O'Casey's-t, a Hágában oly népszerű ír pubot. Laura két éve itt dolgozik, jó csapatba került, szeretik, megbecsülik, számítanak rá. A „főnök" pedig szerencsére úgy gondolja, mindenképpen a tanulás az első, a beosztásnál figyelembe veszi. De ha be kell ugrani valaki helyett, sokszor hívja az én lánykámat. Ahogy belépünk, rögtön körbekapják, a munkatársak is, meg az éppen ott lévő törzsvendégek. Bevallom, nagy büszkeség tölti el a szívem ebben a pillanatban. Hiszen itt nincs a Mami, itt ő van, egyedül, és lám, megállja a helyét nélkülem is. Kell ennél több? Meghívnak egy finom holland sörre, természetesen ő csapolja. Ilyen finom sört még nem ittam! Persze sokat számít a csapolás maga!
Elérkeztünk az utolsó naphoz, amíg ő iskolában van, én egyedül sétálgatok, fotózgatok, élvezem az ilyen pillanatokat is. Van abban valami izgalmas, amikor ismeretlen helyen, ismeretlen emberek között jössz-mész, és fedezed fel a dolgokat. Hamarabb érek vissza, így hát bevisz az iskolájába, éppen szemináriumi óra van, igazi „multikulti" társaság, a tanárnő fején kendő, ő marokkói származású. A csoporttársak pedig a világ minden tájáról jöttek. Nagyon laza, jó hangulatban éppen csoportmunkát végeznek. Semmit nem értek, hiszen nem tudok angolul, de jó nézni őket. Olyan fiatalok, éppen csak elindultak az életben, és mennyi lehetőség, mennyi szépség vár rájuk – ha akarják.
Még egy utolsót sétálunk a szépen kivilágított városban, nagyon visszafogott, és mégis nagyon elegáns a látvány. Jó érzés megismerni azt a helyet, ahol az én kislányom él, ahol nap mint nap kerekezik, jön-megy, tanul, dolgozik. Mostantól ha beszélünk majd, mindig előttem lesz – és nem elképzelem –, hogy milyen a szobája, mit lát, amikor kitekint az ablakon, milyen a „török", akihez időnként este leszalad tejért, és milyen az ír pub, ahol keményen dolgozik a tanulás mellett...
A búcsú könnyesre sikeredett. Mind a ketten próbáltuk eltitkolni, legfőképpen azért, hogy ne legyen rossz a másiknak. De szerencsére Laura iskolába sietett, én meg a repülőmhöz és ez gátat vetett annak, hogy hosszan sírdogáljunk. Eldöntöttem, a következő bejegyzésemben az üres fészek szindrómáról ejtek szót.