Angkor - Kambodzsa és a világ csodája 3. rész
Sokfélék vagyunk mi emberek! De legalábbis kétfélék: vannak, akik szeretnek otthon üldögélni, és csak ritkán mozdulnak ki szűkebb pátriájukból. Másokat meg visz a kíváncsiságuk, egyre távolabb és távolabb merészkednek szülőhelyüktől, hogy aztán örömmel fedezzenek fel ismeretlen tájakat, kultúrákat.
A minap olvastam, hogy erre a nagy „mehetnékre” már van tudományos magyarázat! Megállapították, hogy az emberiség 20%-a egy speciális génmutációt hordoz, és talán nem meglepő, a leírtak szerint közéjük tartozom én is.
Ez a belső utazási késztetés visszavezethető a genetikára, mégpedig a DRD4 génnel hozható összefüggésbe, amely szoros kapcsolatban áll az agy dopaminszintjével. Az ötből négy ember génállományában kimutatható DRD4 gén egyik változatának, a 7r-nek köze van a bennünk munkáló nyughatatlansághoz, kíváncsisághoz és kalandvágyhoz, azaz a DRD4-7r veszélykeresésre, kockázatvállalásra hajlamosít. Akit ez részletesebben is érdekel, az interneten több cikket is talál a témában.
Angkor környéke
A 2020-ban eljutottam Kambodzsába, végre felfedezhettem magamnak Angkort - erről az előző részben már írtam, remélem, olvastátok. Természetesen a legtöbb ember azért utazik ide, hogy megcsodálja a világ legnagyobb templomaként számon tartott Angkor Vatot. De talán azt már kevesebben tudják, hogy mennyi minden látni való akad még ezen a környéken.
Kíváncsian indultunk útnak másnap reggel, hiszen tudtuk, olyan helyre megyünk – a Kulen hegyre -, amiről előzetesen még nem hallottam, de ha Szántó Lajosék javasolják, akkor biztosan érdemes megnézni. Sokszor leírtam már, milyen fantasztikus érzés számomra, amikor végre meglátom a valóságban azt, amit már oly sokszor megcsodáltam fotókon, filmeken. Ugyanakkor azt is nagyon szeretem, amikor nem tudom, mi vár rám, csak azt, a következő órák meglepetéssel lesznek teli. Nos, ez egy ilyen nap volt. Ezen a napon Lajos, Emi férje kalauzolt minket. A kényelmes, légkondicionált autóból néztük az elsuhanó tájat, a sík vidéket hamarosan dombok, hegyek váltották fel, kevés autóval találkoztunk, de annál több tuk-tukkal. Kicsit meglepődtünk, amikor felfedeztük, némelyikben turisták ücsörögnek, de végül is miért rohannának. Fokozatosan emelkedünk, egyre sűrűbb növényzet szegélyezi az utat, ez a kambodzsai dzsungel. Először egy kevesek által ismert természeti látványosságnál álltunk meg, a keskeny ösvény végén fantasztikus látvány tárult elénk, mintha nem is Kambodzsában, a trópusokon lettünk volna, hanem valahol északon, egy norvég fjord tetején. Óvatosan lépkedtem, igencsak bizsergett a talpam, ahogy a keskeny hasadékokon átléptem, hiszen alattunk pár száz méter biztosan tátongott. No, azért távolról sem voltam veszélyben, csak én éreztem ijesztőnek. A következő megállónál a természet még különlegesebb „műremeke” várt. Már ha valóban a természet alkotta! Volt már olyan érzésed, kedves Olvasó, hogy egy tájat óriások alakítottak ki, rendeztek át? Mert itt, ahogy körülnéztünk, éppen ezt éreztem. Sok tonnás kövek, szabályosan egymásra helyezve, itt-ott, hogy nehogy „felbillenjen” az építmény, ugyancsak több tonnás köveket helyeztek a nagyok közé. Nézzétek meg a fotókat! Nekem rögtön a dolmenek jutottak eszembe, csak ezek itt Kambodzsában sokkal, de sokkal nagyobbak, mint amiket Európában látni. Láthatjátok, szinte eltörpülünk mellettük. (A dolmenek leginkább három, négy vagy több lábra helyezett széles kőlapból épülnek fel. Valószínűleg temetkezési helyek voltak. A régészek szerint a dolmenek mesterséges barlangokként az ember legősibb lakóhelyét, a barlangot szimbolizálták.) E különleges „kőrakás” mellett óriási, simára kerekített „golyóbisok” hevernek. Ezek is a természet alkotásai lennének? És megint, mint sokszor írás közben, az interneten keresgélek. És mit találok? Kiderül, Indiában is találhatók ilyen hatalmas, legömbölyített kövek, amiket szent helyként tisztelnek. Lehet, hogy ezek a hatalmas „golyók” itt a kambodzsai tájban nem is a természet alkotásai?! Lajossal hosszan gondolkodunk, ötletelünk, de leginkább fantáziálunk. Hogy az ősidőkben hogyan lettek volna képesek az emberek mindezt megalkotni… Vagy ez mégis csak a természet játéka? Képes lenne a természet ilyen „alkotásokat” kialakítani? Kedves Olvasó, Rád bízom, hogy mit gondolsz erről a témáról, erről a látványról! Nekem nagy élmény volt ott sétálni, és azóta is, sokszor eszembe jut, vajon csak a természet alakította ki ezeket az „építményeket” vagy az őskor emberei erre is képesek voltak?
Fekvő Buddha a hegy tetején
Egy szent helyhez érkezünk, sajnos a nevét nem tudtam feljegyezni, de itt található Kambodzsa legnagyobb, homokkőből faragott, fekvő, Buddhája. Mielőtt nekilódulnánk a több száz lépcsőfoknak, szól Lajos, váltsunk be 1-1 dollárt helyi pénzre. Rögtön el is magyarázza, miért. Ezért a, mondhatjuk csekély összegért, száz darab helyi pénzt kapunk, és ezzel pedig „megvásárolhatjuk” a karmánkat – nagyon leegyszerűsítve. Tehát egy-egy jótettel hozzájárulunk a karmánkhoz. A „jótett” pedig az, hogy a lépcsőkön üldögélő idős asszonyoknak, gyerekeknek, rokkant öregembereknek osztjuk szét a pénzt. Kicsit furcsa, hogy nem a „jótett” minősége számít, hanem a mennyisége. De követjük a helyi szokást, és szép lassan, a „nyomorultak lépcsőjén” felhaladva, szétosztjuk a filléreket. Az idősek nem nyújtogatják a kezüket, derűsen mosolyognak ránk, tudják, úgyis ők kapják meg ezeket a koszos, kopott kis papírpénzeket. Láthatóan ez a megélhetésük. A gyerekek viszont annál lelkesebben tartják kezecskéjüket. Mire felérünk, el is fogy a pénzünk. Reméljük, „valahol” feljegyezték ezt a sok „jótettünket”!
Láthatóan nagyon népszerű ez a hely, mert a kisebb-nagyobb szentélyek körül sokan vannak, imádkoznak, különféle ételeket, ajándékokat tesznek le. És rögtön felfedezem itt is a hatalmas „golyóbisokat”, sőt, maga a templom is itt a domb tetején egy még sokkal nagyobb, legömbölyített sziklára épült. Sok lépcsőn mászunk fel, de ez már meg sem kottyan nekünk, ráadásul gyönyörű panoráma tárul elénk, köröskörül a végeláthatatlan dzsungel zöldje.
Nézelődés közben felfedezünk egy kőből faragott, „működő” lingát. Egy öreg szerzetes, némi pénz fejében, öntözgeti, locsolgatja, és aki a kifolyó vízből magára locsoltat, az termékennyé válik. Én is locsoltatok magamra, bár a termékenységemen ez már nem segít, az már igencsak a múlté.
Árusok persze itt is vannak, az egyiknél el is időzünk. A portékák között különféle gyökereket, növényeket, őrleményeket, szárított kígyókat-békákat, féldrágaköveket látok, így nézhetett ki egy középkori boszorkány kamrája… Szívesen sorra kérdezgetném, ez mi, az mire való? De magamtól is sejtem, a legtöbbet valószínűleg gyógyításra használják.
Rövid séta után elérünk az 1000 Linga szent folyóhoz, ami most a száraz évszakban inkább patak. Próbáljuk felfedezni a lingákat, de csak Lajos gyakorlott szeme látja, így mi inkább elhisszük neki, hogy a meder kövébe számos Linga van faragva. Szent hely, akárki nem mártózhat itt meg. Ha például indiaiak lennénk, nyugodtan belesétálhatnánk a vízbe. Éppen akkor is rászóltak egy látogatóra, hogy azonnal menjen ki a vízből.
Mondhatnám, vicces pillanat volt, amikor megszólított minket egy négyfős európai társaság. Legyünk szívesek, mondjuk már meg, hogy hol vannak, és mit látnak? Mert ugyan felfogadtak egy helyi vezetőt, de sehogy sem értik, amit magyaráz. Hát ez elég kínos! Milyen jó, hogy megtaláltam Szántó Lajost és Emíliát, így édes anyanyelvemen hallom a fontos, és érdekes információkat – ezen a különleges helyen is. Az 1000 út utazási iroda idegenvezetői is – akikkel sokat utaztam – mind felkészültek, sohasem tudtunk olyat kérdezni, amire ne kaptunk volna választ.
Csak a partról nézzük – kicsit irigykedve - Phnom Kulen-vízesésben fürdőzőket. Na, jó, ez a vízesés is éppen csak, hogy „esik”, mert a száraz évszakban kevés itt is a víz. De azért jólesne megmártózni! Helyette megkóstolok egy helyi édességet, a rántott banánt és a sült kókuszt. Frissen csinálják, nagyon finom, de nem egy fogyókúrás nasi, annyi szent!
Siem Reap este
Már az első este felfedeztük a „bulinegyedet”. Nagyon szeretem, amikor a szállásunk valahol a központban van, hogy amikor kilépünk a hotelből, és máris ott vagyunk az élet sűrűjében. A siem reapi éjszakai piacon mindent lehet kapni, ezerszínű pamut ruhaneműtől kezdve festményekig, apró csecsebecsékig széles a választék. A legkülönlegesebb mégis a sült skorpió! De a tálcán van még pók, hernyó, csótány. Tisztes távolból nézegetem ezeket a nassolni való „finomságokat”. Értem én, hogy sok fehérje van bennük, de nagyon-nagyon éhesnek kellene lennem, hogy rávegyem magam a kóstolóra. Fiatalon belevalóbb voltam, hiszen a vietnami kígyóbelsőség pörkölttől sem ijedtem meg, de az osztriga, csiga sem volt ellenemre.
Az egyik boltocskában hosszabban elidőzünk, nagyon szép pamutszoknyákat, nadrágokat, felsőket kínálnak. A fiatal lányok hihetetlen kedvességgel, no és rábeszélő képességgel vannak megáldva, mondanom sem kell, nem üres kézzel távozunk, pedig nem nagyon akartunk vásárolni, hiszen a kicsi hátizsákunkban éppen hogy csak elférünk. De nők vagyunk, azért csak helyet szorítottunk néhány szoknyának, nadrágnak, pólónak… Ezekkel a lányokkal a következő estéken már jókedvűen, jó ismerősként üdvözöltük egymást. És ahányszor megálltunk, mindig vettünk valamit, ha mást nem, egy könnyű kis sálat.
Egyik este, amikor már jól elfáradtunk az egész napi mászkálásban, amikor már bejártuk – ahogy mondani szokták - „Tolnát-Baranyát”, úgy döntöttünk, itt a Pub Street-en megvacsorázunk. Siem Reap nyüzsgő központja ez, tele van éttermekkel, kávézókkal, étkezdékkel, sok helyen szól az élő zene. Szinte nappali a világosság a sok színes fénytől. Voltál már úgy kedves Olvasó, hogy a bőség zavarával küszködtél? Amikor körülötted a rengeteg étterem, csábító ételekkel a nyitott teraszok asztalain. Végül kiválasztottuk a nekünk legszimpatikusabbat, és jól belakmároztunk a helyi finomságokból. Nagyon szeretem az ázsiai konyhát. Ilyen persze nincsen, hiszen más és más íz jellemzi a vietnamit, a kínait, a koreait, és persze a kínai is lehet – vidékektől függően – még ezernyi ízű, illatú, zamatú… Jólesett, amit ettünk, gyöngyöző, könnyű sörrel öblítettük le. Sétáltunk még utána, mert teli hassal nem tudtunk volna elaludni. És az erőnkre, energiánkra nagy szükség volt másnap is!
És még mindig nincs vége a látnivalóknak
Először egy nagyon szép – de mi nem szép itt?! – templom együttesben sétáltunk. Banteszreit „a nők fellegváraként” ismerik, de emlegetik a Szépség Citadellájaként is. Az angkori világörökségi terület egyik legkisebb, ugyanakkor legdíszesebb hindu temploma, a khmer építő- és díszítőművészet „ékszerdoboza”. Azt mondták, hogy a domborművek ezen a templomon olyan finomak, hogy csak egy nő faraghatta őket. A 10. században építették Shiva tiszteletére.
Írás közben egy igen érdekes, 20. századi történetre bukkantam. 1923-ban André Malraux – aki később Franciaország első kulturális minisztere lett de Gaulle Ötödik Köztársaságában, emellett pedig híres író is volt – 22 évesen feleségével Indokínába, Kambodzsába utazott. Barátjával felkeresték Bantaszreit is, ahonnan „véletlenül” néhány szép khmer kori szoborral a hónuk alatt távoztak. Az ellopott árut London vagy New York művészeti piacain akarták értékesíteni. A francia gyarmati rendőrség azonnal letartóztatta a párost és bíróság elé állította őket Phnom Penh-ben. Malraux-t három évre, barátját, Chevassont pedig 18 hónapra ítélték.
Malraux felesége, visszatérve Párizsba, kampányt indított a két barát felmentéséért. Sok neves művészeti és irodalmi személy írta alá a petíciót, így végül Malraux-ék nem kerültek börtönbe.
A szobrokat 1925-ben végül visszaküldték a Bantaszreibe. Még egy érdekesség: Malraux életrajzírója kérdezett rá, vajon ennyi figyelmet szenteltek volna ennek templomot, ha Malraux nem rabolta volna ki? Ez az egykor elhagyott hely ma Angkor számos fő látványosságának egyike. Bár Malraux soha nem lett Kambodzsa védőszentje, de Siem Reap-ban egy éttermet neveztek el róla.
Jó ideje sétáltunk már a nagy melegben, amikor egyszer csak azt éreztem, kimegy belőlem az erő. Bár alkalomhoz illően pamut holmi volt rajtam, a fejemen sapka a nap ellen, vizet is ittam, talán nem eleget. Gyorsan leültem egy árnyékos helyen, Emi pedig egy behűtött kókuszt hozott. Miközben kortyolgattam, elmesélte, hogy a háború idején infúzióként is használták, mert olyan tiszta és tartalmas a kókusz lé. Mindenesetre rajtam segített.
Hajókázás a Tonle Sap tavon
Délután kihajóztunk a Tonle Sap tóra. Az ország és egyben egész Délkelet-Ázsia legnagyobb édes vizű tava. Vízfelülete a száraz évszakban sokkal nagyobb, 2500-2700 km², az esős évszak vége felé ennek a többszörösét is eléri, akár a 16 000 km²-t is.
Igazán érdekessé az teszi, hogy nemcsak a partja sűrűn lakott, hanem a tó közepén is „házak” sora található, ezek cölöpökön állnak, a víz nem túl mély. A hajónkról beláttunk az úszó otthonokba. Elszorult a szívem. Emberek itt élik le az egész életüket, lehet, van, aki ki sem mozdult a tóról élete során. Már csak azért is, mert a tavon van iskola, templom, közösségi ház, szupermarket, kosárlabda pálya és karaoke bár is. Itt bárki bárhová megy, csak kishajón vagy csónakkal teheti meg az utat, hiszen minden lakóépület és minden intézmény külön-külön a vízen lebeg. A lakók többsége önellátó, bármilyen hihetetlen, de sokaknak van kis kertecskéjük. A lebegő istállókban kecskéket, sertéseket és csirkét is tartanak. A vízen lassan cikázva rendszeresen közlekednek friss zöldséggel, gyümölccsel, élelmiszerrel és ruhaneművel megrakott hajók, melyek házról házra járva kínálják portékáikat. De láttunk egy fiúcskát, aki pitonnal a nyakában csónakázott. Lehet, szegény jószág már nem is élt, de egy fotón még jól mutathatott… Mi egy úszóboltban szálltunk ki, ahol egy krokodilfarmot is működtetnek. Nem volt valami bizalomgerjesztő a mozdulatlan, prédára váró krokodilok felett sétálgatni.
Most is, sokadszor is hálás vagyok a sorsnak, hogy itthon kényelmes otthonom van, hogy felkapcsolhatom a villanyt, ha akarom, bekapcsolhatom a fűtést, ha már fázunk, hogy meleg víz folyik a csapból, és hosszan sorolhatnám, hogy mitől kényelmesebb az életünk, mint például nekik, ott a tavon. Hogy ki a boldogabb? Abban már nem vagyok olyan biztos, hogy mi.