Kambodzsa – Közeledünk Angkorhoz 2.rész
Többször hivatkoztam már egy sokat mondó kutatásra, mely szerint, ha megvásárolunk valamit, amire régóta vágytunk, az örömünk kb. 3 hétig tart. De egy utazás élménye életünk hátralévő részében, örökre velünk marad. Újra és újra visszatérhetünk az emlékekhez, átélhetjük a történéseket, valódi örömforrás lesz visszaemlékezni utazásunk egy-egy pillanatára.
Reggel Phnom Penhben
Most, hogy e sorokat írom, felidéződik például a Phnom Penh-i reggel. Jólesett kipihenni az előző napi hajnali repülést, a rekkenő hőségben való turistáskodást a fővárosban, ezért inkább a lustálkodtunk egy kicsit az indulásig. Lementünk reggelizni, de gyorsan kiderült, ez nincs benne az árban. Hm! Pedig már kinéztem magamnak, mit is ennék, már csak azért is, mert állítólag a magyar turista szereti, ha a szálloda árában benne foglaltatik a reggeli. No, sebaj, visszabattyogtunk a szobánkba, főztünk egy teát, hozzá elropogtattunk néhány szem otthonról hozott kekszet. Aki a kicsit nem becsüli… Ahogy az előző részben megírtam, most nem az 1000 út kényelmes, előrelátó szervezésében utaztam, hanem egyénileg. Így ezen a reggelen sem várt bennünket a szálloda előtt a kényelmes, légkondicionált busz, hanem megint, magad uram, ha szolgád nincs, magunknak kellett megoldani a logisztikát. Szántó Lajosék (CitiGo.asia) foglaltak nekünk helyet, és a jegyet is megvették a buszra Phnom Pehnből Siem Reapba (Angkor). Nekünk csak el kellett jutnunk az autóbusz pályaudvarra. Persze ez sem volt kis feladat. Próbáltunk szót érteni a tuk-tukosokkal, a szálloda előtt sokan várakoztak az utcán. De hiába mutattuk a latin betűs címet, és hiába próbálkoztunk angolul, sehogy sem értették, hova mennénk. Mielőtt bosszankodni kezdtem volna, kicsit magamba szálltam, és rájöttem, az én orrom alá is hiába dugdosnának khmer írással szöveget, nem sokra jutnék…
Végül a szálloda recepciósa intézkedett, olcsó árért találtunk tuk-tukost, aki a nem is olyan rövid távot száguldva tette meg. Ahogy megérkeztünk a buszállomásra, már ott állt egy nagyobb mikrobusz. És megint megállapítottam, de jó, hogy csak egy kis hátizsákkal utazunk.
Tudják, egy utazóval mindig történik valami, ha más nem, WC-re kell mennie. A pisilés bizonyos értelemben a legtöbbször kihívás, éppen ezért mindig ott és akkor pisilünk, amikor és ahol mód van rá. Ha kell, ha nem. Tudtam, hogy kb. 5 órás út vár ránk, ezért indulás előtt, biztos, ami biztos alapon, el akartam intézni „kis” dolgomat. Láttam, hogy az épület mellé többen is mennek, arra nem figyeltem fel, hogy csak férfiak. Szóval szinte becsörtettem a WC-nek hitt helyre, ahol éppen egy úriember fejezte be a dolgát. Elég volt egy pillanat, hogy rájöjjek, ezek szerint a férfi részlegbe tévedtem. Ez a kicsinyke történet azért happy end-del végződött. A busz állomáson belül megtaláltam a nőit, olyan volt, amilyen. Visszatérve csak annyit mondtam Laurának: korrekt. No, ettől kezdve ez lett a szavunk járása, ha valami éppen csak megfelelt nem túl magas igényeinknek.
Nagyon szeretek repülővel utazni, hiszen egy szemvillanás, na, jó, néhány szemvillanás alatt eljutok több ezer kilométer távolságra is. De legalább ennyire szeretek buszozni – ezért szeretem a TdM útjait itt Európában –, hiszen utazás közben nézem a tájat, az embereket, jobban belelátok egy ország életébe, mint több ezer méter magasságból.
Ami itt Kambodzsában rögtön szembetűnik, az az érdekes építkezési mód. „Lábakra” építik a kisebb-nagyobb házakat, legyen az egy szegényesebb, vagy egy gazdagabb építmény. Csak találgatok, vizes a terület? Vagy így védekeznek a rovarok, csúszómászók ellen? Később megtudom, ez a légkondicionálás egyik módja, jobban mozog a levegő. Falvakon, kisebb városokon haladunk át. Az utak mellett sok helyen itt is árusok állnak-ülnek, van, aki kézműves dolgokat, van, aki gyümölcsöket, zöldségeket, gusztusos ételeket kínál. Időnként megállunk, hogy kinyújtóztassuk elgémberedett lábainkat. Az egyik helyen egy pékségnél pihenünk meg. A friss péksütemények illatától rögtön csorogni kezd a nyálam, az egyik kosárban sós kiflit fedezek fel, megkívánom, máris veszek egyet. Már éppen beleharapnék, amikor Laura mellém lép: mama, te látod, hogy ott a háttérben mi van? Egy pillanat alatt felmérem, a nyers tésztán legyek üldögélnek, a tisztaság nem közelíti meg a „korrekt” szintet. Végül mégis győz a kíváncsiságom, legalábbis egy falat erejéig. Lám, egy ilyen pici dologból is kiderül, nem mindig érdemes kíváncsinak lenni, vagy a kíváncsiság nem mindig jár pozitív véggel. A „sós” kifli ugyanis édes volt!
Gyilkos mezők
Nézem a tájat, sík vidéken halad kis buszunk. Eszembe jut a Gyilkos mezők című film (1984.), igaz történetet dolgoz fel, akár errefelé is játszódhatott. Pol Pot és a vörös khmerek irtózatos pusztítást vittek végbe az országban (1975-79). Nem akarok erről most hosszabban mesélni, írni, de hogy milyen esztelenek voltak, csak egy példa: a szemüveget viselő embereket is szinte egytől egyig likvidálni akarták, azzal az indokkal, hogy aki szemüveges, az bizonyosan az értelmiséghez tartozik, vagyis az új rezsim és a proletariátus nyílt ellensége, emellett többet is olvas társainál, tehát kevesebb ideje marad dolgozni. Ez is rámutat arra, milyen apróságok is elegendőek voltak ahhoz, hogy bűnbakká, áldozattá váljanak embercsoportok. A vörös khmerek a kambodzsai lakosság közel egynegyedét kiirtották.
De térjünk vissza a jelenbe, hiszen lassan megérkezünk Siem Reapba, abba a városba, ami mellett ott található Angkor, a világ egyik legkülönlegesebb műemlék együttese. Begurulunk a külvárosi buszvégállomásra, a tuk-tukot választjuk itt is, ez a legolcsóbb és a legmegfelelőbb közlekedési eszköz, szélsebesen bevisz bennünket a szállodába, amit Szántó Lajosék előre lefoglaltak nekünk. Az első részben már írtam róluk ( CityGo.Asia), ha valaki nem szervezett úttal megy a térségbe, érdemes hozzájuk fordulni, mert profi „kiszolgálást” kaphatnak. A szállásunk a város szívében van, ekkor nem tudjuk még, miért is olyan fontos ez. A szállás szuper, viszonylag új építésű, a tetőteraszról gyönyörű a kilátás, itt is megcsodáljuk a naplementét. Medence is van itt fenn, de a víz hideg, nem akaródzik csobbanni. Este még találkozunk Emíliával, Lajos feleségével, hamar összehangolódunk, megbeszéljük a másnapi programot. Kedvesen felajánlja, hogy még körbe kísér minket a város központjában. Ekkor derül ki, milyen jó helyen lakunk. Mert közel vagyunk a nyüzsgéshez, karnyújtásnyira az éjszakai élet, a piac, a bulinegyed. Maradunk is – bár kicsit fáradtak vagyunk a több órás zötyögéstől –, de az utazónak, jól tudjuk, a nap nem 24 órából áll, hanem sokkal többől.
Friss reggelre ébredünk, itt – nagy megelégedettségünkre – a reggeli is benne van a szálloda árában, nem nagy a választék, de éppen annyi, hogy nem maradunk éhesek.
A szálloda előtt már várt Emília és a légkondicionált autó. Mi pedig telve várakozással útra keltünk. Újra és újra leírom, milyen nehéz megfogalmazni azt az érzést, amikor eljutok a világ egy távoli helyére, ahova már régóta vágytam, és tudom, néhány pillanat múlva meglátom, megérintem a képekről jól ismert helyet… Most is ilyen érzések kavarognak bennem.
De előbb Angkor történetéről – dióhéjban.
A misztikus szépségű romos templomépületek sok száz éven át bújtak meg a kambodzsai őserdő legmélyén. Henri Mouhot, francia természettudósnak tulajdonítják felfedezését, aki 1863-ban találta meg a khmer birodalom akkor már több száz éve elhagyott egykori fővárosainak romjait. Ugyan nem ő volt az első európai, aki Angkorba látogatott, de ő volt az első, aki a városról hírt adott. Mint oly sok helyre a világon, a 16. század során portugál misszionáriusok, első európaiként elvetődtek ide is. Elbeszéléseik nyomán aztán seregnyi misszionárius és kereskedő indult útnak Portugáliából, Spanyolországból és később Franciaországból, hogy felkeressék a „nagy fallal körbevett várost”, ez volt Angkor Thom. Ma már tudjuk, igazán Angkor sohasem veszett el. A khmerek mindig is tudtak létezéséről, és a történelmi birodalom hanyatlása után is mindvégig működött a régi templom. Mindenestre, amikor felfedezték, az elfelejtett romokat már teljesen benőtte az áthatolhatatlanul sűrű őserdő.
Érdemes egy pillanatra elgondolkozni azon, hogy őseink ez idő tájt, a 9. században értek ide, a Kárpát-medencébe. Angkorban pedig már csodálatos templomokat építettek, amelyek körül aztán egyre nagyobb város alakult ki. Lassan fontos központtá vált, így lett a Khmer Királyság fővárosa, 802–1432 között.
Angkor ma egy hatalmas „templomváros”. Sok száz évvel ezelőtt csak a templomokat rakták kőből, az összes többi építményt – a királyi palotákat is – fából ácsolták, mára ezek mind az enyészeté lettek. A lenyűgöző méretekre utal, hogy a Khmer Birodalom fénykorában a fővárosnak hatszázezer-egymillió lakója lehetett, több mint a világ bármely korabeli európai városának, gondoljunk csak Londonra vagy Párizsra. Nem tudok pontos számot, de azok lakóinak száma nem haladta meg a 40-50 ezret az idő tájt.
Azt ígértem, dióhéjban idézem ide Angkor történelmét. De ez egyáltalán nem könnyű…, úgyhogy folytatom. E kultúra eredete az indiai királyságokban keresendő. Az indiai királyságok soha nem foglalkoztak politikai gyarmatosítással, vallásuk, műveltségük és nyelvük a kereskedők utazásai révén hódította meg a földnek ezt a vidékét. Az indiai kultúra szellemi hatása minden erőszak nélkül terjesztette el a szanszkrit nyelvet a vallás terén és az udvari irodalomban, de a nép továbbra is a helyi nyelveket beszélte. A khmer civilizáció a mai Kambodzsa területén bontakozott ki.
Először II. Dzsajavarman fejedelem nevét érdemes megemlíteni. 790 körül visszatért szülőföldjére, a következő évtizedek sikeres hadjáratai és szövetségkötései révén kellő befolyásra tett szert ahhoz, hogy a khmerek által később Kambudzsának nevezett egységes birodalom alapítójának tekintsék. Valószínűleg az ő uralkodása idején alakult ki az a minta, ami a khmer építészetet a leginkább jellemzi: a templomhegy.
Utóda, I. Jasovarman alapította Angkort, a khmer királyság új fővárosát. Egy óriási mesterséges tavat is létesített, hossza hét kilométer, szélessége pedig 1800 méter. Ez a tó a hatalmas város vízellátását szolgálta, és a környező rizsföldeket ennek vizével öntözték. A történelem viharai itt is „dúltak” – ahogy ezt mondani szoktuk –, e bizonytalan korszak II. Szurjavarman (12. század) trónra kerülésével ért véget. Uralkodását a khmer kultúra aranykorának tekinthetjük. Ekkor épült egész Ázsia legnagyobb vallási épületkomplexuma, a Visnu istennek szentelt Angkorvat.
VII. Dzsajavarman nevét (12.század vége -13.század eleje) még mindenképpen meg kell említeni. Különleges egyéniség volt, lelkes buddhista. Egy felirat megörökítette, hogyan is gondolkodott: „jobban szenvedett alattvalóinak betegségei, mint a sajátja miatt, mivel a nép gondja-baja okozza az igazi szenvedést a királyoknak, nem pedig a maguké.” Ő építtette újjá Angkort, de sok buddhista templomot, kolostort, kórházakat építtetett népe számára. Legcsodálatosabb műve Angkor Thom („a nagy város”), benne a méltán világhírű Bajon-templommal.
Ahogy az imént megjegyeztem, csak nagyon röviden írok e vidék történelméről. Pedig milyen izgalmas lenne ebben is elmélyedni, megérteni, mi miért történt vagy éppen nem történt meg e nép történetében. Arról már nem is beszélve, mennyivel többet értenék meg a szobrok, domborművek üzenetéből.
A történészek szerint a 14. század első harmadától már nem építettek újabb templomokat. Ezt egyes tudósok a buddhizmus befolyásával magyarázzák, az új vallásfilozófia szerint már nem volt szükség hatalmas templomokra ahhoz, hogy az istenek kegyét és támogatását megnyerjék. Más vélemények szerint az öntözőrendszer meghibásodása rendítette meg a Khmer Királyság gazdagságát, a mesterséges öntözés hiányában pedig a bő termés elmaradt. Eközben a birodalom nyugati szomszédja, a Thai Királyság tovább erősödött, végül 1431-ben a thai seregek elfoglalták Angkort és a birodalom egy részét. Ezt követően a trópusi éghajlat jóvoltából az őserdő hamarosan magába nyelte az épületeket. Talán éppen ezért maradtak meg, és nem rombolták le később más hódítók, ellenséges seregek.
Itt vagyunk Angkorban
Rövid autózás után megérkezünk Angkor bejáratához. Modern épületegyüttes, a pénztárak mellett butikok, étkező hely, toalett. Itt vásároljuk meg a jegyünket, amit ettől a perctől a nyakunkban hordunk, mert sokszor ellenőriznek majd bennünket. Az ára 62 dollár, 5 napig érvényes. Jólesően fedezzük fel, hogy minden jegy árából 2 dollárt egy helyi gyermekkórház kap meg. Már csak ezért is kívánom, minél többen látogassanak el ide.
A belépésre várva átvillan rajtam, de hiszen most egy újabb álmom válik valóra! Szinte belesajdul a szívem a felismerésbe. Úgy érzem magam, mint egy bezárt kiscsikó: menjünk már, haladjunk már! Amikor végre kiszállunk a légkondicionált autóból, szinte rávetjük magunkat az első templomra. Pedig ez még nem a „híresek” közül való, de fotózzuk jobbról-balról, fentről, lentről. Már ez a „nevenincs” templom is lenyűgöző, az égetett téglából rakott falakba leheletkönnyű nőalakokat vésett az ismeretlen művész. Szinte lelibbennek a falról… Mikor kissé lenyugszunk, Emi tovább vezet bennünket, három napunk van, sok mindent akarunk belesűríteni.
Egy varázslatos helyre érünk, az ember és a természet alkotta ezt a világot. Az ember megépítette, a természet pedig, miután az ember elhagyta, birtokba vette ezt a helyet. „Dzsolis templomnak” neveztük mi is, mert annak idején Angelina Jolie itt is forgatta a Tomb Raider című filmjét, sőt, bizonyos értelemben neki is köszönhető, hogy egyre több turista kezdett errefelé jönni. Hihetetlen látvány, ahogy a fák „karjai” átölelik a romokat, bekúsznak minden kis zugba, birtokba veszik a hatalmas köveket. Olykor az az érzésem, hogy egy hatalmas kígyó tekereg a megkopott köveken. Lám, a természet mindig felülkerekedik. Természetesen mi is fotózunk, megörökítjük, hogy itt vagyunk. Sokan vannak, sorba kell állni, de ez minket sem izgat, kivárjuk a sorunkat. És minket is megvárnak mások. Kíváncsi lennék, most van-e sorállás? Hát persze, hogy nincs, a járvány miatt oda sem mennek tömegével most a turisták.
Amikor átsétálunk egyik helyről a másikra, természetesen itt is találkozunk árusokkal, a gyerekek szó szerint megrohamoznak, angolul kínálják a portékájukat. Már-már elcsábulunk, hogy vegyünk tőlük valamit, mert „olyan aranyosak”. De Emit hallgatva rájövünk, milyen igaza van. Hiszen ezeknek a gyerekeknek iskolában lenne a helyük. És a szülők mégis itt dolgoztatják őket, hiszen jól gondolják, a külföldiek tőlük szívesebben vásárolnak, hiszen „olyanaranyosak”. Kettős érzés van bennem: sajnálom is őket, vennék is valamit, de azzal is egyetértek, nekik tanulással kellene tölteni az idejüket.
Zeneszó üti meg a fülünket, csak amikor közelebb érünk, veszem észre, hogy minden muzsikusnak van valami testi hibája. A Pol Pot rezsim idején mindenfelé rengeteg aknát raktak le, és emiatt sok ember halt meg, vagy sérült meg a rezsim bukása után is. Mint ezek a férfiak is. De ők nem koldulnak, ők muzsikálnak. Természetesen, ha csak egy kicsivel is, de mi is hozzájárulunk, hogy ne kelljen kéregetniük.
A Bajon templom teljesen elvarázsol bennünket. Netán, ha rosszkedvűen jönnénk ide, akkor is elmosolyodnánk, mert e templomban rengeteg mosolygó arc tekint le ránk. Ötvennégy torony magasodik fölénk, minden egyes torony kb. 50 méter magas, és a négy homlokzatát egy-egy óriási arcmás díszíti, valamennyi a titokzatos „khmer mosollyal”. Ha európai hasonlatot keresnék, olyan „monalizás” a mosolyuk. Ezek magát a királyt – VII. Dzsajavarmant – ábrázolják, a négy világtáj fölött uralkodó bódhiszattva képében. A félig lehunyt szemű arcok mintha olyan emberek nyugodt és rendíthetetlen derűjét tükröznék, akik már egészen elszakadtak a világ dolgaitól. Maradnék, ha tehetném, nézelődnék, megpihennék, szabad utat engednék a fantáziámnak: milyen lehetett itt az élet akkor, amikor a király és kísérete megjelent? Hogyan hatottak a földi halandókra ezek a különleges mosolyú, hatalmas szoborfejek? És mit érezhettek azok a kutatók, akik az őserdő öleléséből kibontották ezt a templomot?
Angkor Thom területén vagyunk, amit a Khmer Birodalom utolsó nagy királya, VII. Dzsajavarman – a győzelem feletti örömében épített. A „nagy város” méreteit ma is érzékeljük. 10 kilométeres fal vette körül, ez még mindig áll, persze már inkább romos állapotban. A falból nyíló öt monumentális kapuhoz a vizes árkok fölött átívelő hidak vezetnek; ezek két oldalán isteneket és démonokat ábrázoló szobrok sorakoznak, amelyek a khmerek őseként tisztelt mitikus Naga kígyót, a vizek szellemét tartják a kezükben.
Érdekességként leírom, hogy egy 13. századi kínai nagykövet leírásából sok mindent megtudhatott az utókor a korabeli Angkor életéről, ezek mindmáig a történelmi Angkor feltárásának alapvető forrásai. Nem csupán a nagy templomokat írta le – amelyek közül épp az ő feljegyzései révén tudjuk, hogy a Bajon-templom tornyai aranyozottak voltak, – hanem értékes információkat is feljegyzett a város hétköznapjairól vagy Angkor lakóinak szokásairól.
Amikor több száz vagy több ezer éves építmények között járunk, amelyek lenyűgöznek elképesztő méreteikkel, hajlamosak vagyunk arra gondolni, ezeket talán nem is ember építette, hanem inkább a földönkívüliek. Gondoljunk csak a piramisokra Egyiptomban, vagy Machu Picchura Peruban, de az etiópiai Lalibelában is átvillant rajtam ez a gondolat a sziklába vájt templomok falai között. És ez ugyanezt éreztem Angkor monumentális templomai között is. Itt is lenyűgöztek a sok emelet magasra rakott, összecsiszolt óriási kőtömbök... Jól tudjuk, a mai kor emberét a hihetetlen technika segíti, ezek segítségével képes szinte bármire, csak a világ legmagasabb épületét, a Burdzs Kalifát említem Dubaiban. Ráadásul, innen, a mából hajlamosak vagyunk kicsit lenézni, vagy fogalmazzak árnyaltabban, hitetlenkedve nézni a korábbi korok embereit, mérnökeit, a tudásukat, a kreativitásukat. Hogy voltak képesek ilyen teljesítményre?!
De megint elkalandoztam. Bizonyos értelemben valóban nem emberek voltak Angkor alkotói, hiszen az egykori khmer uralkodók istenkirályként tekintettek magukra. Mindegyikük óriási templomokat építtetett magának, ezeket a birodalmat és az őt magát védelmező istennek szentelte. A legismertebb látványosság az Angkor Wat templomegyüttes, a világon eddig épített legnagyobb vallási célú épület, amely az 1100-as években épült, Szurjavarman király uralkodása ideje alatt. Mivel Szurjavarmant hindu hite vezérelte, Angkor Wat minden építménye a hindu vallás gazdag szimbólumvilágában pompázik. A csodálatos épületen több mint 50 000 munkás és 5000 szobrász dolgozott, több mint 30 évig. Ezeket a számokat azonban nem is tartjuk soknak, ha közelebbről is megszemléljük a páratlanul kimunkált épületet.
Mielőtt Angkor Wat felfedezésére indulnánk, muszáj pihenni, és persze ebédelni. Egy kellemes kis kerthelyiségben ülünk le, bár nagyon meleg van, de a szellő mégis kellemesebb, mint a légkondicionálás. De mi együnk? Laura jellegzetes khmer ételt választ – Emi segítségével –, kókusztejes csirkét kókuszban tálalva. Én szintén valami helyit eszem, csirkét rizzsel. Ízletesek az ételek, igaz, mindketten régóta szeretjük az ázsiai ízeket. Elüldögélünk egy kicsit, hogy erőt gyűjtsünk a délutáni „menetre”. Ebéd közben is látjuk Angkor Watot, innen, a távolból is érezni, micsoda hatalmas, tekintélyes méretű építmény.
A templom előtti tavakban alig van víz. Nem csoda, hiszen a száraz évszakban vagyunk itt. Azért fotó itt is készül, nem is egy.
Az épületegyüttest csodálatosan megmunkált homokkőből emelték, a leírások szerint a homokkőtömböket a csatornákon szállították Angkorba. A tömbök megmunkálásánál fontos szempont volt, hogy az egymásra illesztés után tökéletesen egységesek legyenek, és az illesztések egyáltalán ne látszódjanak. II. Szurjavarman király székesegyházának méretei gigantikusak. Ahogy közelebb érünk, érzékeljük is e monumentalitást. Meredek lépcső vezet a magasba, senki nem tudna lebeszélni, hogy felmásszak. Óvatosan kapaszkodom, fogódzkodom a korlátba. De mindenki más is ezt teszi. Itt nem kapkodunk, nem sietünk. Már csak azért sem, mert közben meg-megállunk, hogy megcsodáljuk a világ legnagyobbnak mondott templomát.
A legmagasabb torony a Meru-hegyet jelképezi, 65 méteres, ez kb. 20 emeletnek felel meg, csak hogy könnyebben elképzelhesse a kedves Olvasó a méreteket. A Meru-hegy a hindu vallásban az univerzum szíve és az istenség (Angkor Wat esetében Vishnu) székhelye.
Miközben körbesétálunk a teraszokon, Emi csak mesél, és mesél: a templom a „teljesség” szimbóluma, teraszai azok a szintek, amelyeken végighaladva az ember eljuthat a tudáshoz és a lélek újjászületéséhez, majd az istenek házához és a lingához, a világnak az istenné vált király fallikus szimbólumával jelölt középpontjához… Őt hallgatva elhatározom, ha hazajövök, utánanézek, utánaolvasok…
Nem látni az árkádos folyosók végét, olyan hosszan ölelik körbe a templom belső részét. A falakat csodálatos domborművek borítják. Ismeretlen világ elevenedik meg, fontos személyiségeket és csatákat, eposzi és udvari jeleneteket ábrázolnak ezek a műalkotások, a khmer nép történetét beszélik el. Magával ragadóak a bájos nőalakok: a fedetlen keblű égi táncosnők (apszarák) és az isteni nimfák (dévaták). A mitológia szerint e szépséges hölgyek gyönyörrel árasztják el a paradicsombeli kiválasztottakat. Persze a látvány megmozgatja a fantáziámat, hiszen valószínűleg a öltözék, a frizura, a mozdulatok alapját az akkori valóság adja.
Az egyik zugban két narancs színű ruhát viselő szerzetes ül, áldást lehet kérni tőlük – persze némi juttatás ellenében, amit ők nem kérnek, de illik. Elég hosszan mormolnak valamit, persze, hogy nem érem. De megpróbálom elképzelni és elhinni, hogy csupa szépet és jót kívánnak nekem és szeretteimnek. Végül a csuklómra kötnek egy kis piros fonalat, amit azóta, hetedik hónapja viselek. Ahogy az első részben leírtam, Emi mondata most is a fülemben cseng: ez akkor fog leesni a csuklódról, amikor megoldódnak a problémáid. Akkor ott Angkorban úgy éreztem, nincsenek problémáim…Aztán hazajöttem, és – mint ahogy sok mindenki másra is -, rám zuhantak a gondok. Kíváncsi vagyok, mikor esik le a kis szalag…
Csodálatos hely Angkor Wat, az épületegyüttes harmóniája, a fény-árnyék hatások finom játéka megnyugtatóan hat a lelkemre. És itt is megfogalmazódik bennem: de jó lenne itt maradni, akár napokig is. Üldögélni, nézelődni, gondolkozni vagy egy félreeső zugban könyvvel a kezemben olvasgatni. Ez hiányzik nekünk, nyugati embereknek… Csak rohanunk, intézünk, dolgozunk, vagy csak nagyon ritkán adunk magunknak időt arra, hogy csak úgy üldögéljünk, elengedjük magunkat és élvezzük a semmittevést.
Maradt még mesélnivalóm, azt majd a következő részben.