„Ha bebújsz a hátizsákomba, elviszlek" – mondta mosolyogva kedves ismerősöm, aki néhány nap múlva indul, hogy ő is felfedezze magának Perut, az inkák világát.
Elnevettem magam: „beférek?!". Hát hogyne mennék! Amikor hazaértem erről a nagy útról, úgy éreztem, teljességgel kitölti a lelkemet ez az utazás, mindent megkaptam, amit vártam, sőt, sokkal többet annál. De ahogy teltek a napok, hetek, sőt, most már hónapok, egyre többször gondolok arra, ha visszamehetnék, az első izgatott, álmélkodó, „mindet egyszerre akarom" érzések, élmények helyett most komótosan, elgondolkozva, meg-megpihenve újra mindent alaposan szemügyre vennék. De a Föld túl sok szépséget tartogat még számomra, így marad az emlékezés, nézegetem a fotókat, újra élem a pillanatokat...
Az inkák földjén vagyunk, most végre illene mesélnem e nép történelméről. Mégsem teszem, hiszen ha valakit valóban érdekel, sok könyvet találhat a témáról, nem beszélve az interneten fellelhető rengeteg információról. Amiket persze időnként nagyon is óvatosan, feltételekkel szabad olvasni, elfogadni.
Inkább néhány olyan információt írok le, ami számomra volt újdonság, esetleg meglepő.
Rögtön kezdjük az „inka" szóval, amit itt Európában a nép elnevezéseként használunk. Ott tudtam meg, hogy az Inka tulajdonképpen a birodalom első emberének az elnevezése, mint nálunk a király vagy a császár.
Az Inka Birodalom egyike volt a világ legnagyobb civilizációinak, fénykorában (13-16. sz.) magában foglalta a mai Ecuador, Peru, Kolumbia, Bolívia, Argentína és Chile több részét is.
Idegenvezetőnk, Javier továbbra is sokat és érdekesen mesél – kitűnően beszél magyarul, de bájosan töri nyelvünket -, hiszen történészként végzett a Limai Egyetemen. Az inka történelem még korántsem teljes, a régészeti kutatások eredményeként újabb és újabb felfedezések kerülnek elő. Sajnos nincsenek írásos emlékek, amik az utókorra maradtak volna, csupán spanyol szerzetesek tapasztalatait, élményeit olvashatjuk. Az inkáknak nagyon speciális „írásuk" volt, a khipu, vagy magyarul inka csomóírás. Sajnos, a spanyol hódítók ezt is elpusztították. Akit érdekel a téma, sokat olvashat róla.
De vissza Javierhez. Mesél az inkák eredettörténetéről - ami valahol a Titicaca tónál kezdődött-, az első uralkodóról, Manco Cápacról, aki apjától, a Nap Istentől egyebek között azt kapta útravalóul, hogy népének a tudást kell terjesztenie. Ilyen nagyon fontos tudás például a növények: bab, kukorica, burgonya kiszárítása. Meg is mutatták nekünk a szárítás folyamatát, elég „macerás" a mai ember számára. Ma ezt dehidratálásnak nevezik, és leginkább gépekkel végzik. Az indiánok mind a mai napig használják ezt az ősi módszert, így tárolva a zöldséget, akár évekig is. Vízbe téve, szépen feltöltődik, és fogyasztható, élvezhető lesz újra. Hoztam is haza néhány apró szárított burgonyát, eltettem a kis emlékdobozomba. Hátha egyszer még jól jön, ínségesebb időkben.
De a kőfaragás is ilyen különleges tudás volt. Mert persze az ufo hívők szeretnék, ha a hihetetlen pontossággal illeszkedő kövekről mégiscsak egyszer kiderítenék a kutatók, hogy ilyen elképesztő pontosságra, finomságra emberi kéz nem alkalmas, főleg nem több száz évvel ezelőtt. Ezt csak valami földönkívüli civilizáció képviselője hozhatta létre.
Az inkák között nagyon erős volt a kölcsönösség elve – és ezt az együttműködési elvet ma is őrzik, sőt e szerint élnek, legyen szó házépítésről, földművelésről, bármiről. Nálunk sem ismeretlen, vidéken talán még ma is létezik, „ma én segítek neked, majd holnap meg te nekem". A kaláka intézménye sajnos kiveszőben van felénk, mint ahogy az is, hogy az emberek figyeljenek egymásra, segítőkészen forduljanak a másik felé.
Képtelen lennék felsorolni az összes inka uralkodót. Szerintem nem is ezt várjátok tőlem! Inka Pachacutec Yupanqui-t megjegyeztem magamnak. (1438-1471 között uralkodott). Európai történetírók gyakran fogalmaznak úgy az inkákról: meghódították, leigázták, kizsákmányolták a szomszédos törzseket, népeket. Javier másként fogalmazott: Pachacutec – aki különösen nagyon akarta teljesíteni a Nap Isten akaratát –, hogy erősítse birodalmát, meglátogatott más népeket, azzal az ajánlattal, hogy „csatlakozzatok hozzánk, és cserébe kaptok tudást". Mindig sok ajándékot vitt magával mutatóban: szárított burgonyát, kukoricát, gyönyörű színes textilkelméket. A legtöbben nem is tudtak ellenállni, elfogadták az ajándékokat, és velük együtt azok elkészítésének tudását is. Csatlakoztak az inkákhoz, nem kellett, hogy vér folyjon, nem volt szükség fegyverre. A „meghódítottak" persze tudni akarták: „na és mi mit adjunk nektek?". Nagyon egyszerű volt a válasz: munkaerőt. Éppen ezen okból tudtak hatalmas munkaerőt mozgatni, így voltak képesek az elképesztő méretű építkezésekre, így tudtak hatalmas templomokat, raktárakat emelni, 30 ezer km hosszúságú úthálózatot kiépíteni.
Tetszik nekem Pachacutec neve, mondhatnám, a név kötelez. Remélem, jól emlékszem Javier magyarázatára: Pacha annyit tesz, mint Univerzum, Cutec pedig „aki tud változtatni az Univerzumon". Hát ő sokat tett azért, hogy megváltoztassa környező világát, és mindezt népe javára.
Ezen a napon belekóstolunk az inka télbe is. Fura arra gondolni, hogy itthon, Magyarországon éppen tombol a nyár – július van -, mi meg próbálunk mindent magunkra szedni, csak hogy ne fázzunk annyira. Megállunk a világ legmagasabban fekvő piacán is, de annyira fúj a szél, kavarog a hó, hogy gyorsan visszamenekülünk a buszunkba.
Útban Cuzco felé, megállunk Raqchiban. A fotón majd látható lesz, milyen méretű templomok építésére voltak képesek. Pedig ez a maradvány csak töredéke az eredetinek. Itt látunk először inka raktárakat. Kör alakú építmények, megszámlálhatatlanul sok, nem látjuk a sor végét. Van, amelyik még ép, teljes, sok azonban már csak egy kupac kőhalom. Szakad az eső, csúszkálunk a sárban, de kit érdekel! Itt vagyunk a világ másik felén, életünkben először, és talán utoljára, nem lehet mimózáskodni. És itt is mesél Javier, miközben Chio kirakja a földre a szárított zöldségeket. Ebben a birodalomban soha nem éhezett senki. Az emberek, a saját kis földjükön maguknak, a hétköznapokra termeltek. A kölcsönösség elve alapján dolgoztak az állami földeken is. Ebből aztán elegendőt raktároztak, így, ha rossz lett a termés, aszály jött, olyan nem fordulhatott elő, hogy nincs mit enniük. Ezekben a hatalmas raktárakban tudtak annyi terményt félretenni, hogy mindenkinek jutott belőle. A szegénység ismeretlen fogalom volt.
A 16. századra az Inka Birodalom területe 2 millió km², lakói száma pedig 10 millió volt. Neve Tahuantinsuyo volt, amely kecsua nyelven a Nap négy területének birodalmát jelenti.
Amikor a 15. században megjelentek az első spanyol hódítók, nekik is ajándékokat vittek a helybéliek, velük is a kölcsönösségen alapuló kapcsolatot akartak kialakítani. De két nagyon különböző gondolkodás találkozott ekkor. A „civilizált" európaiak nem vágytak a másik megismerésére, elfogadására, nekik csak az arany és a hatalom kellett. És meg is szerezték nem kevés véráldozat árán.
Mielőtt elérjük Cuzcót, teszünk még egy kis kitérőt, egy csodálatos városka még csodálatosabb templomához. Nehezen tudom kimondani a település nevét: Andahuaylillas. A fő téren köröskörül fehérre meszelt, gyarmati stílusú épületek. És egy fa, aminek lombja csaknem beteríti a teret.
A Szent Péterről elnevezett templom a 16. sz-ban épült, andoki barokk stílusban. Ahogy belépünk, szó szerint elakad a lélegzetünk. A barokk nem tartozik a kedvenc stílusaim közé, de ez valami egészen lenyűgöző. Tilos fotózni bent, mintha féltenék, hogy a fotókon apránként elviszik magukkal a turisták ezt a sok gyönyörűséget. Becsületükre legyen mondva, a belépőjegyhez kapunk egy DVD-t, hogy azért mégsem üres kézzel távozzunk. A vörös legkülönlegesebb árnyalatai uralják a falfestményeket. Persze, hogy itt-ott rejtve megtalálhatók az indiánok szimbólumai is. A mennyezet aranyló pompával magasodik fölénk, keveri az arab-spanyol stílust. A legizgalmasabb mégis maga az oltár. Legfelül egy hatalmas napkorongot látni, alatta valamivel Szűz Mária, akinek alakjában jól felismerhető „Apu", az inkák szent hegye. Micsoda rafinéria – ha nem udvariatlan ezt így kimondani. A spanyol hódítók valószínűleg nem jöttek rá, hogy amikor az indiánok, elfogadva a gyarmatosítók uralmát és a kereszténységet, a templomba belépve mégis, még nagyon sokáig a Nap Istenhez és Apuhoz imádkoztak
Hosszan gyönyörködünk ebben a különleges látványban, sokan csak úgy emlegetik, ez a perui Sixtus kápolna.
Az inka birodalom fővárosa Cuzco volt, az inkák nyelvén annyit tesz: a föld köldöke. Találó az elnevezés, hiszen a „négy régió" metszéspontjában található. Szívdobogtató pillanat volt számomra meglátni a város piros tetős házait, amikor autóbuszunk legördült az Andok hegyei közül. Korábban sokszor láttam fotókon, filmekben ezt a jellegzetes képet Cuzcóról, a téren emelkedő hatalmas székesegyházat, előtte a lépcsősort, köröskörül a piros tetős házakat – hányszor nézegettem vágyakozva.És most itt vagyok! Négy éjszakára itt leszünk „otthon"! A szállás itt is közel a főtérhez – ezt szeretem, mert akkor este még a hivatalos program után lehet sétálgatni, nézelődni. Tetszik a szálloda spanyolos stílusa, és a koka teából itt is annyit iszunk, amennyi jólesik. Reggel, este, induláskor, hazaérkezéskor. Ha valakinek most felcsillanna a szeme, „kokóztatok?!", rögtön megnyugtatom, ez csupán a koka cserje zöld leveléből készített forrázat. Ahhoz, hogy „úgy" hasson, mindenféle kémiai folyamaton át kell esnie a növénynek. Amúgy sem tudnám, milyen az az „úgy", hiszen még soha nem próbáltam, nem is fogom. Egyszerűen nem érdekelnek az ilyen szerek. Ezek nélkül is jól érzem magam, ezek nélkül is tudok jókedvű, bolondozós lenni...
Bár 3400 m magasan vagyunk, jól érzem magam, semmi szédülés, kóválygás. Csupán amikor kicsit szaporáznám a lépteimet, akkor jólesne a tüdőmnek egy kicsivel több oxigén. De miért is kellene bárhova sietnem?! Kifejezetten élvezem a friss, csípős reggeleket. Hiszen tudom, nap közben majd melegem lesz. Végül kiegyenlítődik a hideg és a meleg.
Ahhoz, hogy ezeket az emlékeket leírjam, természetesen használom kis útinaplómat. Érdemes lenne már korszerűsíteni, nem kézzel írni, hanem mondjuk csak magnóra-telefonra mondani az élményeket, és aztán itthon legépelni. Majd legközelebb. Bár van annak varázsa, amikor egy régi utazás emlékét őrző kis füzetet a kezembe veszek...
De nem is ezért hoztam szóba az útinaplót. Most is itt van a kezem ügyében, és magam is meglepődöm, mit írtam a hetedik napon:"Őszintén írom, lelkileg még nem érintett meg mindaz, amit eddig láttam, tapasztaltam, átéltem. Most még sokkal erősebb maga az élmény, hogy itt vagyok, hogy a saját szememmel látom, érzem, tapintom... Az itt élők iránt valamiféle sajnálatot érzek, a szegényes, nem túl tiszta ruhájuk miatt, a fagypont körüli hőmérsékleten is mezítlábas szandálban járó emberek iránt...
Végtelen öröm és hála van bennem, hogy itt lehetek, hogy megvalósult az álmom! De még az érzelmek nem jutottak el a szívemig!"
Nem szeretném itt abbahagyni mai beszámolómat, ezért leírom a következő napi, péntek esti bejegyzés első sorát: „Csodálatos nap végén vagyok! Ma átbillentem az „ész" állapotból a mély érzelmek állapotába!"