Aranygyűrű – ősi orosz városok
2.rész
Ha Szuzdal nevét hallom, rögtön felidéződnek fiatalkori emlékeim. Az előző írásomban már elmondtam, hogy 1975 őszén Vlagyimirban tanultam fél évet a tanárképző főiskolán. Óriási ajándék volt ez akkor nekünk „oroszosoknak”, anyanyelvi környezetben nemcsak tanulhattunk, de élhettünk is. A legvarázslatosabb emlékeim közé tartozik az „arany ősz”, amikor a fák levelei megsárgulnak, és a napfényben, de még az esőben is aranylóan ragyognak…. De legalább ilyen szép, amikor a fagyos téli hidegben vakítóan kék az ég, a fákat pedig sűrű, hófehér zúzmara borítja. Mesebeli a látvány! És nekem részem volt ebben!
Az Aranygyűrű körén Vlagyimirból Szuzdal felé tartunk. Kisebb falvakon haladunk át, ahol rengeteg elhagyott, düledező faházikót látunk. De még ebben az állapotukban is elbűvölnek, kékek, zöldek, sárgák, az ablakkeretük fából faragott, csipkével díszített. Valamikor nagyon csinosak lehettek, mára megroggyantak, nincsenek lakóik, akik szépen rendben tartanák. Valószínűleg itt is, a fiatalok inkább a városokban keresik a boldogulásukat. Szerencsére Szuzdal megőrizte a régi hangulatát, nem rombolták le az ódon kis házakat, sőt, itt többnyire szépen rendbe is hozták őket.
Hamar elfoglaljuk a szállást, lassan estébe hajlik az idő, az eső is szemerkél, de nem állom meg, hogy ne tegyek egy rövid sétát Szuzdal főterén. A macskakövek most fényesen ragyognak az alkonyatban. Mintha az időjárás is velem szomorkodna, az elmúlt ifjúságomon. De felvidítom magam az emlékekkel. Egy téli vásári kavalkádba mi is belekerültünk itt annak idején, a teret vidám emberek sokasága töltötte meg, az orromban most is érzem a fűszeres mézeskalácsok illatát, és a számban érzem a medovuha ízét. Elhatározom, másnap mindenképpen újra iszom ebből a különleges italból!
A város történelme
Városnéző sétára indulunk. Olyan, mintha egy szabadtéri múzeumban lennénk, bármerre nézek, szinte mesebeli a látvány. A színes faházak közül kibukkannak a hagymakupolás templomok és a több száz éves kolostorok tornyai. Itt nincs turista özön, de az is lehet, mi kezdtük korán a napot.
Szuzdalról először 1024-ben tesz említést a krónika, az ősi Oroszország történetének egyik legkorábbi parasztfelkelésével kapcsolatosan. Abban az időben néhány apró település feküdt itt közel egymáshoz, de a külső veszély növekedése és a felkelések miatt a feudális urakban felmerült a terület megerősítésének igénye. Palánkkerítéssel megerősített sánccal és védőárokkal vették körül, és 1096-tól már városként emlegették a történetírók. Szuzdal gazdag történelméből kiemelkedik, amikor Jurij Dolgorukij 1125-ben a fejedelemség fővárosává teszi. A város később megpróbál Moszkva növekvő befolyásával szembeszállni, de végül a 14. szd. végén a Moszkvai nagyfejedelemséghez csatolják.
Idegenvezetőnk egy érdekességre hívja fel a figyelmünket. Hosszú századokon át virágzó kolostorközpont működött itt, ahol a gazdag kereskedők minden utcában kettesével emelték a templomokat. A templompárok egyike kicsi, hogy télen is fűteni lehessen, a másik nagy, hogy hirdesse építtetője gazdagságát, és főleg, feloldozza sok-sok bűne alól.
A szuzdali Kreml
Az első „megálló” a szuzdali Kreml, a területét körbeölelő sánc maradványa ma is impozáns látvány. A Főpapi palotát csak kívülről nézzük meg, a mai arculata a 15-18. században alakult ki.
A Rozsgyesztvenszkij-székesegyház is sokat megélt, az első templomot 11-12. század fordulóján, Vlagyimir Monomah fejedelem idején emelték. Történelme során hol beomlott, hol tűzvész pusztította, 1530-ban az egész felső részt újjáépítették, de már téglából, és a korábbi három helyett öt kupolával. A 13. századi épületből a templom alsó része maradt fenn. Itt is megcsodálom a homlokzat finoman megmunkált faragásait. A falfelületeket növényi mintázat, emberi arcok és állatfigurák díszítik.
A Kreml fehér épületei mellett egy szépen faragott kis fatemplom is magára vonja a figyelmemet. A „kis” szó csak a mai méretekre vonatkozik, annak idején valószínűleg ez egy „normális” méretű templomnak számíthatott. A Nyikolszkaja-templomot nem itt, hanem egy közeli faluban készítették a 18. szd-ban és csak a 20. szd. derekán állították itt fel. Ez volt a helyi faépítészeti múzeum első darabja, ahova most mi is átmegyünk. És újra elővillan az emlék - de hiszen én itt már jártam -, ugyanezen a kis ösvényen és a kis fahídon mentünk át iskolatársaimmal a Kamenyka-folyó túlsó oldalára, a skanzenbe.
Skanzen
Szeretem a Szentendrei Skanzent, mindig azt érzem, visszarepülök a múltba. Mint ahogy itt is, belepillantunk azoknak az embereknek az életébe, akik valaha ezekben a házakban éltek. Elképzeljük, ahogy asztalhoz ültek vagy éppen ágyba bújtak. 100-150 éves házak… Ijesztő, mekkorát változott a világ, hogy felgyorsult minden. Jó is, de félelmetes is…
Némelyik épületben kézművesek dolgoznak, ők is a régi idők hangulatát idézik. Nagyon szép a portékájuk, már majdnem elcsábulok, különösen egy szép kis medál tetszik. De megálljt parancsolok magamnak, a házunk otthon tele van úti emlékekkel, apró tárgyakkal, már nem akarom szaporítani a gyűjteményt. Hiszen mostanában egyre többször eszembe jut, mi lesz majd velük, hol végzik, ha én nem leszek.
Medovuha, magyarul mézsör
Útitársaimnak reggel óta a medovuhát emlegetem. Hogy azt mindenképpen meg kell kóstolniuk!
Hogy még a kedves Olvasó sem tudja, miről is beszélek? Ez egy méz alapú, alkoholtartalmú ital, én mézsörnek fordítom. Már a pogány időkben is ismerték Európának ezen a részén.
Szóval valamikor nagyon régen felfedezték, hogy a méz fermentálható , és az első erjesztett mézek luxustermékként jelentek meg Európában, ahová hatalmas mennyiségben importálták.
Az erjedés természetesen 15-50 év alatt megy végbe, és ez eredetileg nagyon drágává és csak a nemesség számára hozzáférhetővé tette ezt a terméket . Az okos szlávok azonban azt tapasztalták, hogy az erjedés sokkal gyorsabban következett be, amikor a mézkeveréket felmelegítették, így a medovuha népi itallá válhatott az ősi Oroszország területén.
A 17. században a vodka növekvő népszerűsége elhomályosította a medovuha korábbi hírnevét. De szerencsére, nem felejtődött el teljesen. Sőt, ma már különféle módon ízesítik, és palackozva is árusítják, így természetesen hoztam haza kóstolóban is.
Nehéz szívvel veszek búcsút Szuzdaltól, mint korábbi utazásaim bármelyik helyszínétől, amit megszerettem. Vajon visszajövök még? Mielőtt nagyon szomorúan zárnám ezt a fejezetet, megnyugtatom magam, ha ide nem is, de sok helyre még valószínűleg eljutok.