Üzbegisztán – A Selyemút 3. rész
Elbúcsúzunk Hívától, ettől a sivatagi oázistól. Az emlékezetem most segít felidézni a perzselő napsütést, a homokszínű épületeket, a kopár környezetet, a poros utat.
Üzbegisztán a végletek országa is. Olykor azt érezni, valahol a mesés Keleten vagyunk, sok száz évvel ezelőtt, aztán meg egy szuper vonatra ülünk, ami elrepít Hívából Buharába. Kényelmes, légkondicionált gyorsvonattal utazunk, a 480 km-es távot kb. 6 óra alatt tesszük meg, a Kizil Kum sivatagon át. Mi, európaiak, ha azt a szót halljuk, sivatag, rögtön a homokdűnék jelennek meg előttünk. Most is erre számítottam, de hamar szembesültem vele, hogy ez inkább köves sivatag, száraz kórókkal tele… Lehet, hogy vannak homokdűnék is valahol, de a vonatból ezt a vöröses színű, hatalmas síkságot látjuk csak. Emberi életnek nyoma sincs, legalább is a vonatból, de állat sokféle él itt, például gyík, szarvas, arany sas, vaddisznó, fácán, ezek persze messze elkerülik a vonatunkat. Sok évvel ezelőtt nem járt erre sem vonat, sem repülő, sem autó, teve karavánok szelték át a sivatagot, nem hat óra, hanem bizony hetek alatt.
Kizil-Kum
A Kizil-Kum, a „vörös homok” a világ 11. legnagyobb sivataga. Területe Üzbegisztánt, Kazahsztánt, Türkmenisztánt érinti, és több mint háromszor nagyobb, mint Magyarország. Útközben nem unatkozunk, kérdéseinkkel „szórakoztatjuk” idegenvezetőnket, Mari Lacit, aki fáradhatatlanul, érdekesen mesél, nem meglepő, hogy más magyar csoportok utasai is leülnek mellénk: ugye nem baj? – mondják. Így aztán gyorsan el is repült az a hat óra.
Buhara első pillantásra megtetszik, emberi léptékű város. És amit nagyon értékelek az 1000 út szervezéseiben, a szállásunk most is a város szívében van, kilépünk a hotel ajtaján, és ott vagyunk az élet kellős közepén.
Buhara - egy kis történelem
Kezdjük a hely történelmével, persze csak dióhéjban. Ezt a vidéket legalább öt évezrede lakják, de igazi jelentőségét a Selyemút adta meg, ami Nagy Sándornak köszönhetően alakult ki i.e. néhány száz évvel korábban és fejlődött, vált kiemelkedően jelentős kereskedelmi útvonallá. A város nevének eredetére többféle magyarázatot is találtam, nekem ez tetszik a legjobban: a „ Buhara ” helynév a buharak („boldog hely, szerencsés föld”) szogd – maradjunk annyiban, egy régi nép – kifejezésre vezethető vissza. A város alapítását Kr. e. 500-ra teszik, de vannak források, amik még régebbre. Mindenesetre a ma Ark néven ismert vár területén alakult ki a város magja.
A következő érdekességet olvastam: Buhara „kulturális rétege” több mint 20 méter. Ilyen mélységben a régészek lakó- és középületek maradványait fedezték fel, edényeket és érméket, szerszámokat és ékszereket találtak. De a magas talajvíz nem tette lehetővé a régészek számára a legmélyebb réteg elérését, tehát a megalapításának idejéről tanúskodó legősibb tárgyakat víz rejti, ezért a város valódi korát még homály, vagyis víz fedi.
Buhara a középkorban – a 10. század körül - az egész Közép- és Közel Kelet kultúrájának, tudományának és muszlim teológiájának középpontja volt, híres tudósok, teológusok, írók, művészek éltek itt. Közülük talán a legismertebb számunkra Avicenna (Ibn Sina), a perzsa polihisztor, akit a világ egyik legjelentősebb orvosának, csillagászának, gondolkodójának és írójának tartanak. Ezek a tudósok nagyban hozzájárultak a világ tudományának és kultúrájának fejlődéséhez.
Különleges érzés most a 21. században itt sétálgatni, a több mint ezer éves épületek között. Gyerekkoromban, amikor az Ezeregy éjszaka meséit olvastam, valahogy így képzeltem el a palotákat, mecseteket, minareteket, sikátorokat, bazárokat. És most itt járok-kelek, majdnem a világ legtermészetesebb módján. Azért mégsem! Mert ez mégsem természetes, hogy itt vagyok, éppen ezért végtelen öröm és hála van a szívemben, hogy itt lehetek!
A buharai vár
A buharai vár – az Ark - az emírek székhelye volt évszázadokon át. Az Ark helyén már az arabok hódítása előtt is erőd állt. A mai formáját a 9-10. szd.-ban kapta, egy mesterséges dombon emelték, a magassága néhol a 20 métert is meghaladja, így szinte uralkodik a város felett. A háborúktól sokat szenvedett várban volt az emír palotája, háreme, trónterme és fogadóterme is. Tekintélyt parancsoló a főbejárata, amelynek erkélyéről a kán sok kivégzést nézhetett végig. Állítólag sokszor szó szerint patakokban folyt a vér. A kivégzéshez sokszor már annyi is elég volt, hogy valaki idegenként tévedt erre. Arra pedig jobb nem is gondolni, hogy mit tehettek egy hitetlennel.
A vár bejáratával szemben, kissé távolabb áll a Bolo-hauz mecset (18. szd.), amit a középkori, himalájai fenyőből faragott faoszlopok tesznek különlegessé. A Bolo-Hauz az emír házi kápolnája vagy más néven nyári mecsetje volt. Ha a fejedelem Buharában tartózkodott, ide vonult át fényes kíséretével, a lába elé terített keleti szőnyegeken a szokásos pénteki istentiszteletre.
Kalján mecset és minaret
A Buharai Nagy mináré Kalján mecset Közép-Ázsia legnagyobb és legépebben maradt templomépülete, mely a nyitott mecsetek típusába tartozik, tehát udvara és fedett galériái vannak, óriási területén akár ezer hívő is elfért.
A tér lenyűgöző építménye a Kalján minaret, ez egyben a legrégebbi építmény is. 1127-ben építették, magassága: 46,5 méter, a mai napig Buhara legmagasabb építménye. Érdekessége, hogy a föld alá még 10 méterre nyúlik le, ott a szélessége eléri a 9 métert, tehát biztonságosan megalapozták. Ezért is élt túl sok száz éven át mindent, földrengéseket, háborúkat. A minaret nemcsak az ima összehívására szolgált, hanem onnan mondták el a Kán fontosabb bejelentéseit, és elég gyakori volt, hogy valakit, akit bűnösnek találtak, egyszerűen ledobták a tetejéről.
Bazár
A délutáni perzselő nap elől jólesik belépni a fedett bazárba, és ott nézelődni. A keleti városok elképzelhetetlenek a bazárok nélkül, persze sokkal nagyobbak voltak és sokkal fontosabb szerepet játszottak az emberek életében, mint ma. Napjainkban már inkább turista látványosság lett a legtöbb helyen. Pedig a bazárok valaha nemcsak kereskedelmi helyként szolgáltak, hanem az emberek ott tartották a kapcsolatot egymással, hozták-vitték a híreket. De szórakoztatási lehetőséget is megtalálták itt, hiszen a bazárban bábosok, bohócok, különféle mutatványosok is megjelentek.
Sok kis üzlet található a buharai bazárban is, a legtöbben szőnyegeket, szépséges textileket, színes kerámiákat árulnak. Az egyikben teát kínálnak, gyógynövényekből is, természetes dolog, hogy meg is kóstoltatják velünk. Egyébként is imádom a kóstoltatást. Sok bazár édesség választékát sikerült már így végig kóstolnom! Egy másik boltba is bemegyünk, ott késeket, ollókat lehet kapni. Ezek nem igazán hoznak lázba, de képzelje, kedves Olvasó, mintha a tulaj személyében mintha a sok éve elhunyt Édesapám jelent volna meg! Természetesen fotót is kértem az úrtól, mosolygós arcát hazahoztam magammal.
Este különleges programot szerveztek nekünk, nem a szállodában vacsoráztunk, hanem egy családnál – akik erre persze be vannak rendezkedve - kóstoljuk meg az egyik helyi specialitást. Üstben főzik a rizst, bárányhússal, zöldségekkel, szerencsére nem akkor kezdték főzni! Nagyon finom volt, a rizses húshoz hasonlítanám, persze helyi fűszerekkel ízestve!
A másnap este is emlékezetesre sikeredett, mert akkor egy divatbemutatón csodálhattuk meg, hogyan ötvözik az üzbég divattervezők a hagyományt és a divatot.
Még egy buharai emléket hadd idézzek fel a számtalan látnivaló és élmény közül. Este útitársaimmal kisétáltunk a főtérre, hogy kipihenjük az egész napos jövés-menés fáradalmait. Hamar felfedeztük, hogy az egyik - hozzánk képest - elegáns étterem teraszán kellemes zenét játszik a zenekar. Nem sokáig maradtunk ülve. Mivel nagyon sportosan – utazáshoz alkalmazkodva – voltunk öltözve, eszünkbe sem jutott bemenni, abban viszont senki és semmi nem akadályozott meg bennünket, hogy a kerthelyiségen kívül, a közelben táncra perdüljünk. Egy pillanat alatt már nemcsak mi roptuk, hanem csatlakoztak hozzánk fiatalabb és idősebb, helybeli nők. Nagyon szeretem, amikor szavak nélkül kapcsolódunk össze a helyiekkel, a világ valamelyik távoli sarkában.
Naszreddin Hodzsa emléke
Mielőtt elhagyjuk Buharát, meg kell emlékeznem egy híres-nevezetes személyről, Naszreddin Hodzsáról, aki a 13. szd-ban élt és a szobra ott áll a főtéren. Ő az, akit a régióban mindenki a sajátjának tekint, Törökországtól Arábiáig, Perzsiától Afganisztánig, de még az orosz és a kínai folklórban is megtaláljuk történeteit. Amit biztosan tudhatunk róla, a szeldzsuk-török szatíraíró a mai Törökország területén született, és ott is hunyt el. Filozófusnak és bölcs embernek tartják, történetek ezreiben jelenik meg, szellemes, néha bölcs, de gyakran humorral átszőtt történetek ezek, Naszreddin főszereplésével.
Ez a kis mese is ezt illusztrálja:
„Egy napon eljött Naszreddinhez a szomszédja, és a következő kéréssel fordult hozzá:
- Hodzsa, kölcsönadnád a szamaradat? Van néhány árum, amit a városba kell szállítanom.
A Hodzsa azonban nem akarta kölcsönadni az állatot, de azt sem szerette volna, ha durvának tűnik, ezért azt válaszolta:
- Sajnálom, de már kölcsönadtam másnak.
De ebben a pillanatban megszólalt az udvarban, a kerítés mögött a szamár.
- De Hodzsa - kiáltott fel a szomszéd. – Hát itt van, hallom az ordítását!
- Kinek hiszel te? - válaszolta sértődötten a Hodzsa - A szamárnak vagy a Hodzsának?
Nos, kedves Olvasó, ideje útra kelni, hiszen megannyi látnivaló és élmény vár bennünket a következő napokon!
Például a következő éjszakát egy jurtában töltjük, kint a pusztában!