Aztán egyedül is útra kelt, harmadikos gimisként úgy döntött, kipróbálja magát, milyen család nélkül, idegen környezetben. Három hónapra munkát vállalt egy három gyermekes családnál Észak-Írországban. Minden gond nélkül eljutott Belfastba – én egész nap telefonnal a kezemben mászkáltam, ugrásra készen, ha hív, segíthessek. Nem volt szükség rám. Nagyszerűen megállta a helyét, annyira megszerették, azóta is tartja a „családdal" a kapcsolatot. Mivel megtapasztalta, ügyesen mozog az új környezetben, Hágába is egyedül utazott el, nem éreztem szükségét, hogy kézen fogva kísérjem őt az egyetemre. Bíztam benne, hogy mindent meg fog oldani. Így is lett.
Tehát március utolsó hetén utaztam el hozzá, a Húsvétot vele szerettem volna tölteni. Bár tudtam, hogy északabbra van Hollandia – szinte minden beszélgetésünkkor elmondja, hideg van, fúj a szél –, nem tudom, mire számítottam, mert csak egy könnyű kis esőkabátot vittem magammal.

A repülőből kiszállva rögtön kalapot emeltem Laura előtt, mert jó ideje zokszó nélkül viseli ezt az időjárást! Az égbolt nagy szürke masszaként telepedett rám, mindössze 7 fok volt – kellemes tavaszi időt hagytam itthon –, az arcomba csapta a szél a hideg esőt, a fapadostól gyalog kellett bemenni a repülőtér várócsarnokába. Édes Istenem, hova kerültem – ez a gondolat motoszkált bennem. Egy percnyi melegedés után a buszmegállóban folytatódott „akklimatizációm", még fagyoskodtam pár percig, mire begördült a busz. Aki ide születik, annak valószínűleg ez természetes, megszokott, sőt, talán „kellemes tavasziasnak minősíti ezt az időjárást. Az én kislányom sem panaszkodik, hősiesen alkalmazkodik a körülményekhez. Hát akkor én sem fogok nyafogni.
Majd elfelejtettem: amikor a gép földet ért, a kapitány szokásosan köszönt el tőlünk, és akkor – szerencsére csak akkor – közölte velünk, hogy beszálláskor biztosan megéreztük az új repülőgép illatát. Mert, hogy ez a gép tegnapelőtt került ki a gyárból, tegnap állt szolgálatba, ma volt a második napja. Hm, jobb, hogy nem tudtam előre!
Ismeretlen terepre kerültem, autóbuszra kellett szállnom, majd vonatra. Nagyjából negyven éve nem ültem vonaton, de még buszon sem nagyon. Szerencsésen leküzdöttem az ismeretlen hely adta akadályokat – még akkor is, ha az összes „jó tanácsot" tartalmazó cetlik valahol a bőröndöm mélyén lapultak. Ilyenkor soha nem izgulok, jaj, mi lesz. Inkább egy kellemes bizsergés van bennem, úgyis megoldom.
A vonat könnyedén, csöndesen siklik a holland tájban, tiszta, kényelmes, hol van ez már a gyerekkori, pöfögő, zakatoló fapadostól...
Közben kitartóan esik, víz mindenütt, fent is, lent is, rengeteg kisebb-nagyobb árok, csatorna szabdalja darabokra a tájat. Így vezetik el a rengeteg vizet, hogy a talajt használhatóvá tegyék, hogy valamit megtermelhessenek rajta. Egy golfpálya mellett suhanunk el, valaki esernyővel a kezében játszik. De mi van, ha tovább kell ütni a labdát?! Ezt már nem tudom megvárni.
Ha jól tudom, a hollandok nagy foci nemzet. Pöffeszkedő stadiont mégsem látok, viszont egyszerű drótkerítéssel körbevett futballpályát, egymás mellett hármat-négyet, igen. Az eső ellenére is rúgják a labdát a gyerekek.
Csak abból érzem, lassan célba érek, hogy a szívem egyre hevesebben ver, még néhány pillanat, és végre megölelhetem a kislányomat.

Leszállok a vonatról, rögtön észreveszem, virággal vár, igaz, cserepes. Út közben csak ilyet kapott. Hosszan megöleljük egymást, de jó, hogy eljöttem!

Természetesen kézen fogva indulunk „haza", a környék kellemesebb, mint amire számítottam. Egyetlen dolog marad kellemetlen, de nagyon, a hideg szél.
Egyforma, rendezett házak, kis előkerttel. Az utcán lépten-nyomon kutyagumiba botlunk, illetve botlanánk, de résen vagyunk, és kikerüljük. Itt nem szokás gyűjteni – mondhatnánk, polgári engedetlenség rejtőzik e mögötte. Úgy tartják, ha már adóznak a kutyák után, akkor gondoskodjon a város és takarítsa el ő a kutyák után ott maradt piszkot. Este még jobban kell vigyázni az „aknamezőn" való átkelésnél.
A lakás – igazi diáktanya, még pedig nemzetközi. Négy lakó a négy szobában: német, román, kínai és a magyar. Csöppnyi konyha, de mindennel felszerelve, a fürdőszoba kissé ódivatú, de a célnak megfelel. Laura szobácskája egy tenyérnyi, a falakon képek, szép tájak, a család, barátok... Mindennek megvan a helye, az én jelenlétem okoz némi felfordulást, egy kicsit feje tetejére áll minden, de pár pillanat csak, és máris otthonosan mozgok benne.
Az első közös program – mi más lenne, mint hogy elmegyünk bevásárolni. Sok minden kerül a kosárba, már a dolgok kiválasztásánál is érzem, a pénztárnál vita lesz. Az én dolgozó lánykám – kezdettől fogva keményen dolgozik a tanulás mellett – nem engedi, hogy fizessek. „Mama, a vendégem vagy!" Természetesen nem veszem el az örömét!

Folytatás következik!