Etiópia a koronavírus árnyékában - 2020. március
2.rész
Nemrégen a Föld egy olyan országába jutottam el, amely ország – egyelőre legalábbis – nem tartozik a divatos utazási célpontok közé. Ezt a következtetést egyebek között abból vontam le, hogy amikor ismerőseimnek, barátaimnak elmeséltem, hova készülődöm, elcsodálkoztak: Etiópia? És ott mi van? Talán éppen ezért írom a 2. részt még lelkesebben, mert örülnék, ha általam sokan megismernék. Így most folytatom az Olvasó számára virtuális utazást, ami nekem nagyon is valóságos volt.
Gondar – a királyok otthona
Megérkezünk Gondarba, utunk következő állomásához. Hosszú, zötyögős buszút után jólesik megpihenni egy kicsit a szállodában, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a városra és környékére. Itt is 2000 méter fölött vagyunk. Fentről lenézve minden olyan szép, békés, de amikor elindulunk le a hegyről - hiába városiasabb első pillantásra ez a hely -, megint csak észrevesszük a koszt, a szegénységet, a hegy oldalában összetákolt vityillókat. Európai szemmel nehéz elképzelni, milyen lehet az élet ezekben az „építményekben”. Az egyetlen helyiség egyszerre szolgál nappaliként, hálószobaként, konyhaként, bár a főzőalkalmatosság sokszor a szabad ég alatt van. Ráadásul ebben a magasságban igen csípősek az éjszakák. Vajon fáznak éjszaka, vagy ezt is megszokták?
Azt hiszem, Afrikában sehol, így ebben az országban sem szabad meglepődni semmin. Azon sem, hogy csak úgy jönnek-mennek a város kellős közepén a terhet cipelő csacsik, és azon sem, hogy kecskéket terelgetnek az út szélén. De már azon sem tartom csodálkozom, hogy az út mellett egy kis elkerített helyen zöldséges kertet alakítottak ki. Itt nincsenek csillogó üzletek, de apró boltocskából rengeteg van. Olyan, mintha mindenki kereskedelemből élne. A városokban is, vidéken, a legkisebb faluban is, rengeteg bolt van, ezekben a legalapvetőbb dolgokat lehet megvenni. Legalábbis így látom a buszból, lehet, tévedek…
Gondárban is helyi idegenvezetőt kapunk, ő is nagyon felkészült. Járt már Európában, sőt, a Vatikánban is kutathatott. Visszamenne, de a „migráns-helyzet” miatt nem kap engedélyt. Szomorú! Szerettem volna az általa elmondott sok információt befogadni, de mondanom sem kell, képtelenség. A lényeget most megpróbálom közre adni: Gondar mindig is fontos helyet foglalt el Etiópia történelmében. Leginkább Shakespeare véres királydrámáihoz hasonlítanám azt, ami itt történt az évszázadok során. Kevesen haltak meg természetes halállal.
A várost 1635 körül alapította Bazilidész király, akit a legenda szerint egy kafferbivaly vezetett a város helyére, ahol egy öreg remete azt tanácsolta neki, itt építse fel kastélyát és Etiópia első állandó fővárosát. Mi is végigjárjuk a Királyi Körzetet, ahonnan az etióp uralkodók több évszázadon át irányították az országot, 1979-ben a Világörökség része lett.
Bazilidész kastélyával kezdjük. Méltóságteljesen emelkedik fölénk, de nincs benne semmi hivalkodó. Nem is nevezném kastélynak, inkább erődítmény benyomását kelti. A tornyos palota mór és portugál elemeket vegyít, de felfedezhetünk némi indiai hatást is, nem véletlen, hiszen indiai építész tervezte. Az egykor gazdagon díszített falak ma csupaszak. Kellemesen hűvösek a nagyobb méretű szobák, ezen az égövön ez különösen fontos.
Aztán sorban megnézzük a romos épületmaradványokat, Józsua palotáját, Dávid csarnokát, megnézzük a Dísztermet, az istállókat. Kell persze némi fantázia, hogy elképzeljük, itt valaha uralkodók és udvartartásuk élt. És még „valakik”. Már az addis abebai Néprajzi Múzeumban is láttuk a császár utolsó oroszlánját, természetesen kitömve. Nagyon szomorú látvány volt, ahogy e nemes vad kopott szőrével ott állt egy sarokban. Legalább olyan szomorú, mint a hely, ahol itt, Gondárban annak idején tartották őket. A szűkös, rácsos odúk méltatlanok e királyi fenevadakhoz. Az idegenvezető mutatott egy archív felvételt a telefonján, a hatvanas években még éltek itt, sőt, „lovagoltak” rajtuk. Talán ez is emelte a császári palota fényét?
Különleges látvány Bazilidész fürdője, nekem rögtön megtetszik. Szoktam olyat játszani: tudnék-e itt élni? Ez alkalommal egyértelműen azt válaszolnám, igen! A városközponttól kissé távolabb esik a palotácska, egy hatalmas, üres medence közepén emelkedik. Annak idején, a 17. században egész évben fel volt töltve vízzel. Elképzelem, milyen kellemesen hűtötte az épület helyiségeit. Megtudjuk, nem tisztálkodásra, hanem szertartási célra épült, napjainkban is erre használják. Január 19-én, timkat ünnepén (Vízkereszt), Krisztusnak a Jordán folyóban való megkeresztelése emlékére föltöltik vízzel, a papok megáldják, a tömeg pedig beleugrál, akár tudnak úszni, akár nem. Gondolom, őket kihalásszák, mielőtt belefulladnának. A medence szélén karvastagságú fa rudakból van összeeszkábálva egy lelátó. Ahogy elsétálunk mellette, elgondolkozom azon, vajon hány ember férhet ezen el, mennyi súlyt bírhat ki ez a ránézésre is gyenge tákolmány. Nos, nem sokkal később az idegenvezető elmeséli, hogy bizony ebben az évben túl sokan ültek fel, összeomlott, és több mint tízen meghaltak.
A természet itt, Bazilidész fürdőjénél is felülkerekedik az ember alkotta építményen. A medence körül a falakat ugyanolyan fák szegélyezik, mint Angkorban. És ugyanúgy kúsznak-másznak a gyökerek a kövek között, hogy azok szinte már nem is látszanak.
A délutáni program során elmegyünk a „nagymama” uralkodónő, Mentewab palotájába. Itt is csak romok. De ahhoz, hogy megközelíthessük, el kell haladnunk egy templom mellett. A kertben fehér sállal a fejükön emberek imádkoznak, magát a templomot éppen felújítják. Őszintén szólva, nagyon ellenszenvesnek látom magunkat, ahogy fényképezőgépeket kattogtatva, zajosan átcsörtetünk a kerten. Lehajtott fejjel megyek, mindannyiunk helyett is szégyellem magam.
A nap megkoronázásaként az ország leghíresebb templomát is megnézzük. A 19. század 70-es éveiben készült a Debre Berhan Szelasszié. Csodálatos, élettel teli színekkel festett freskói magával ragadóak. A mennyezetet sok-sok, különböző arckifejezésű kerub képe borítja. A falakon bibliai témák, némelyik szinte a Bosch-képek hangulatát idézi. Elüldögélünk egy darabig, valahogy senkinek nem akarózik innen elmenni, mindenkit magával ragad a templom, a képek hangulata. Kicsit előre ugrom. Lalibelában, a szállodai szobámban ezekkel az angyalka fejekkel díszített a foltvarrott ágyterítőm. Az ilyen apróságok mindig örömmel töltenek el.
Még néhány érdekesség Gondar történelméből: Bazilidész után 1668-ban I. János király a város lakosainak vallási elkülönítését rendelte el, így alakult ki a később Addisz alemnek nevezett muzulmán városrész. Gondar 1855-ig volt főváros, ekkor II. Teodor császár Magadalába tette át a székhelyét.
Végül ezt a csodálatos napot – is - finom vacsorával koronázzuk meg. No, de fényesítsünk még azon a koronán, nekibátorodom, és rendelünk a helyi borból. Kellemes, könnyű asztali bor. Vacsora után még kimegyünk a teraszra, ahonnan megcsodáljuk a fényekben ragyogó várost. De micsoda „átverés” ez a ragyogás, hiszen nappal láttam a vityillókat, a kunyhókat, a szegénységet, a nyomort.
Meghódítjuk a Simien hegységet
Akik a FB-on ismerőseim, talán már felfedezték, hogy amikor valamerre utazni készülök, hetekkel korábban kikeresek egy szép, arra az országra jellemző fotót és felteszem a privát és a hivatalos oldalamra is. Így volt ez most is, a magán oldalamra Lalibela egyik csodaszép sziklatemploma, a Szent György templom került, a hivatalosra pedig a Simien hegység vad tájáról egy szépséges fotó.
Izgatottan vártam, hogy utunk során idáig eljussunk. Alföldi lány vagyok, elmúltam húsz, amikor hegyek közé, Szentendrére költöztünk, azóta vagyok a hegyek szerelmese. Felvetődhet a kérdés, honnan ez a hegyek iránti mérhetetlen vonzódás? Nem tudom! De nem is fontos, hogy tudjam a választ!
A Simien Nemzeti Parkba nem lehet csak úgy belépni, ezért regisztrálnak minket, sőt, fegyveres őrök is csatlakoznak hozzánk, még pedig hárman. Bízom benne, hogy minket védenek, ha úgy adódna, bár az is felmerül bennem, ez csupán egy munkalehetőség néhány embernek. Ha ez a feltételezés a helytálló, akkor örülök, hogy némi kis pénzhez jutnak általunk. Egyébként nagyon jámbor, kedves emberek. Tőlük tanultam meg az egyetlen kifejezést amhara nyelven, a köszönöm valahogy így hangzik: ame segenado…, úgy sikerült megjegyeznem, hogy „amo segafredo”… A szállásunk egy hegy tetején van, olyan 3000 méter körüli magasságban, megint csak nem mindennapi kilátással. Vízfolyások és szurdokok szabdalják a tájat, a hegyoldalak meredeken zuhannak alá a füves puszták és folyóvölgyek felé. Idegenvezetőnk, Mari Laci ismét túrázni visz minket. Egy hegyvonulat peremén haladunk, cserjék, fák között. Ismerős illat csapja meg az orromat, … de hiszen ez kakukkfű! Megsimogatom, mint ahogy otthoni gyaloglásaim során is, a réten. Szeretem, ahogy a tenyeremben ott marad ez a finom fűszeres illat egy időre. Többször megállunk, fotózunk, alattunk szédítő mélység, szinte belebizsereg a talpam, ahogy ott állok közel a peremhez.
A két órás túra végén kicsit szuszogunk, igencsak kipirulunk, de megint nagyon büszkék vagyunk magunkra. Meg Laci is ránk, hogy ilyen belevaló társasággal utazik.
Ezzel a túrával még nincs a napnak vége. Tudjuk, hogy itt kell valahol lennie a dzseládáknak. Ez a majomfajta kizárólag Etiópia és Eritrea magasföldi füves szavannáin él, többségük a Simien Nemzeti Parkban. És ha már itt járunk, mindenképpen látni szeretnénk. A kis busszal szép lassan gurulunk az úton, vizslatjuk a tájat, de sehol egy dzseláda. Kezdünk elszontyolodni, lehet, anélkül térünk haza, hogy legalább egyet is látunk?! Ám kísérőink nem hagyják annyiban a dolgot, kiszállnak a buszból, és eltűnnek a hegyoldalon, a magas fűben. Egyszer csak jeleznek, menjünk utánuk. Meglódulok én is, nem érdekel, hova lépek, elég göröngyös a talaj, időnként lyukakat is látok, kicsit félve kérdezem, itt vajon „ki” lakik? Á, csak valami kis rágcsáló – kapom a választ. Megnyugszom, csak kígyó ne legyen!
És akkor meglátom „őket”, a dzseláda majmokat. Nagyon sokan vannak, talán százan… Mind szorgalmasan dolgoznak, „kezükkel” nagyon ügyesen ássák ki a gyökereket, és esznek, csak esznek. A felnőttek körül apróságok ugrálnak, akik néha, amikor észrevesznek, elbújnak az anyjuk mögé. Egészen közel, sőt közéjük merészkedem, persze óvatosan, hiszen most én vagyok a betolakodó, nem illik megzavarni őket. Szívem szerint leülnék, és csak bámulnám ezeket a kis jószágokat. A napsütésben aranybarna a szőrük, a mellükön jellegzetes, háromszög alakú vörös folt van, a hímeké élénk vörös, a nőstényeké pedig az ivarzási időben válik vörössé. A dzseládák nem nagyon zavartatják magukat, néha rám pillantanak, nagyot ásítanak. Látom hatalmas szemfogukat, de Laci megnyugtat, „növényevők, te nem vagy csábító falat a számukra”. Maradnék, nézelődnék, ritkán adódik alkalom, hogy vadállatok közelében ücsöröghetek. Később, a buszból, az egyik hajtűkanyarból még megpillantjuk őket a fűben, láthatóan az egész csapat felkerekedett. Alkonyattájt ugyanis alvó helyet keresnek maguknak valahol a meredek sziklákon, ahol biztonságban vannak a ragadozóktól. Reggelente aztán újra leereszkednek, hogy felkeressék a közeli füves területeket, és folytassák véget nem érő lakmározásukat.
Közben bealkonyodott, a fekete égbolton óriásira nőttek a csillagok, gyönyörűen ragyogtak. Vacsora előtt átmelegszünk a hatalmas kandalló tüze mellett. A vacsora most is kedvünkre van – ugye mondanom sem kell, a változatosság kedvéért megint halat eszem - azután aludni indulunk. Vendéglátóink jól tudják, hogy ebben a magasságban nagyon csípősek az éjszakák, ezért forró vízzel feltöltött ágymelegítőt kapunk. Hogy ez milyen jólesett! A falusi gyerekkorom jutott eszembe… Jól beburkolóztam a takaróba, olvastam még egy kicsit. Amikor eloltottam a lámpát, a koromsötétben az orromig sem láttam. És akkor megint eszembe jutottak az itt élő emberek. Vajon fáznak? Valószínűleg csak annyi lehet a takarójuk, amit nap közben is magukra terítenek. De az a plédszerű lepel sem adhat túl sok meleget… De az is lehet, mivel ők ide születtek, számukra mindez természetes?
Másnap elbúcsúzunk fegyveres őreinktől, és a Simien hegység szépséges hegyeitől, völgyeitől. Útközben még megállunk egy falusi állatvásárban. A nagy sokaságban természetesen feltűnést keltünk, kölcsönösen méregetjük egymást. Egy biztos, mi nem fogunk vásárolni sem kecskét, sem birkát, sem tyúkot.
Akszum, Sába királynőjének birodalma
Aztán megérkezünk Akszumba, Sába királynő egykori birodalmának legfontosabb helyszínére. Végre egy olyan városba, amire azt mondom, ez tényleg városias kinézetű. Rendezett utcák, tisztaság, kis üzletek, kávézók, és talán mondanom sem kellene, a szállodánk is tökéletes. Vadonatúj. Minden együtt van, amitől a megfáradt utazó jól érzi magát, kipihenten indulhat neki a másnapnak.
Az akszumi az ókorban jelentős birodalom volt, ma erről már csak a királyi temetkezési helyek fölött emelt magas obeliszkek tanúskodnak. Természetesen mi is itt kezdjük a várossal és a hely történelmével való ismerkedést. Az első obeliszkeket Kr. e. 5000-2000 között emelték. Csodálatra és elismerésre késztetnek ezek a 20 méter körüli sztélék, milyen civilizáció lehetett itt, ha sok ezer éve ilyen síremlékeket emeltek? Vajon hogyan tudták idehozni, felállítani, biztonsággal rögzíteni ezeket a sok tonnás köveket?
Némelyik obeliszk alatt megmaradtak a sírok, óvatosan mi is leereszkedünk, szűkös a hely, vigyázni kell, be ne verjük a fejünket. A sírkamrák üresek, a sírrablók már réges-régen elvitték, ami mozdítható volt. A hatalmas, súlyos kövek hajszálpontosan illeszkednek. Hogy milyen technikával tudták például hajszálpontosra összecsiszolni, ez máig rejtély. Épp úgy, mint az inka építészetben, vagy Kambodzsában, Angkorban…
A helyi idegenvezető arról mesél, hogy az Akszumi Birodalom valaha olyan jelentős volt, mint a babiloni vagy a római. Élénk kereskedelmet folytatott a mediterrán térséggel is, talán nem meglepő, hivatalos nyelve a görög volt. És hogy miért válhatott kora egyik legnagyobb birodalmává? Közel fekszik a Vörös-tengerhez, a térség kereskedelmi útvonala haladt itt át, egyebek között az indiai fűszerek ezen az útvonalon jutottak el a Mediterráneumba. A legfontosabb exportcikke a tömjén és a mirha volt, hiszen a növények fő termőhelye, az Arab-félsziget dél-nyugati területe is – a mai Jemen – a birodalom része volt. Az ókor és a kora középkor népei ezeket a növényeket egyrészt vallási szertartásaikhoz használták, másrészt a csatornázatlan házakban terjengő bűz elűzésére. De ismerték fertőtlenítő és gyógyhatásukat is. Vásároltam egy kis tasakkal – és valóban, semmihez sem hasonlítható kellemes illata van.
Hosszan lehetne mesélni e vidék színes történelmét, a legfontosabbat én is felidézem. Az Akszumi királyság felemelkedéséhez kapcsolódik az Ószövetség egyik története. A birodalom mesés gazdagsága Salamon király fülébe is eljutott. Kíváncsi lett e vidék uralkodójára, ezért vendégségbe hívta magához Sába királynőjét, Makedát, aki pompás kíséretével, kincsekkel megrakott karavánjával megérkezett Jeruzsálembe.
„Sába királynője pedig hallotta Salamon hírét, ezért eljött Jeruzsálembe, hogy próbára tegye Salamont igen nehéz kérdésekkel, nagyon nagy sereggel, valamint fűszereket és hatalmas mennyiségű aranyat és drágaköveket hozó tevékkel…” (Ószövetség)
A királynő rejtvényeivel próbára tette Salamon bölcsességét. Azonban nagy ámulatára az uralkodó minden kérdésre könnyen válaszolt. A legenda szerint Salamon királyt is elbűvölte Sába királynőjének bája, hevesen udvarolni kezdett neki. De hiába. Végül cselhez folyamodott. Fogadást ajánlott: ha engedély nélkül elvesz tőle valamit a szép királynő, az övé lesz szerelme. A fényes lakomán ízes, fűszeres ételeket szolgáltak fel. El is fáradtak az evés-ivásban, majd nyugovóra tértek. A királynő is lefeküdt, de szomjúság kínozta. A szobájában lévő friss vízből merített, alig emelte szájához a serleget, a függöny széttárult, s belépett a király. Megtartod az ígéreted? – kérdezte. Arról nem szól a legenda, hogy örömmel tett-e eleget szavának a királynő, de az adós fizetett… Bölcs Salamon ilyen ravasz fondorlattal szerezte meg magának a szépséges királynőt, aki miután hazatért országába, kilenc hónap múlva egy kisfiúnak adott életet, akit a Bölcs Fiának nevezett el, és aki I.Menelik néven uralkodott.
A két uralkodó találkozása meghatározó jelentőségű volt az etióp kultúrára és vallásra. Ugyanis a legenda szerint az etióp uralkodók mind Meneliktől származtatták magukat… Hogy ezt hogyan bizonyították évszázadokkal később, erre mondják, jó kérdés.
Nos, eddig a mese. Mert már itthon, mikor e sorokat írom, kicsit kutakodtam az interneten. És ott azt találtam, hogy a mai régészeti kutatások arra utalnak, Salamon országa közel sem volt az a nagyhatalom, amit a Biblia leírt, így valószínűtlen, hogy egy oly messzi vidékről, mint Jemen, hódolni érkezett volna hozzá egy küldöttség – főleg nem az uralkodónő vezetésével. „Sába királynője” több kutató szerint legfeljebb egy délarab kereskedelmi kolónia vezetője lehetett. Ha létezett egyáltalán.
De kedves Olvasó, felejtsd is el ezt a kis kitérőt, maradjunk meg abban a hitben, hogy ez a romantikus ókori történet valódi volt.
Akszumhoz még egy nevezetesség kötődik. Röviden, de erről is szólni kell. Menelik, akiről már az imént említést tettem, Sába királynőjének és Salamonnak a találkozásából született fiú. Később visszatért apjához, Jeruzsálembe, az apa szeretettel fogadta és taníttatta a gyermekét. Aki, mikor hazaindult anyja birodalmába, finoman szólva elcsente, az őrök figyelmetlenségét kihasználva, a Frigyládát Salamon templomából, amit a hagyomány szerint itt őriznek.
Bevallom, itt Akszumban is szükségem volt a fantáziámra, hogy a meglátogatott romokban felfedezzem, valaha ez hatalmas birodalom volt. Sába fürdője például egy hatalmas kőszikla „ölében” egy tavacska, kevés zavaros, zöldes színű vízzel. A hívők számára ez szent víz. Van, aki inni viszi, más a lábát mossa benne…
Sába palotája… inkább csak a turisták miatt adták ezt a nevet e romos helynek. A közelben sztélé mező, tehát temetkezési hely volt sok-sok évszázaddal ezelőtt. Inkább vélem valami ravatalozónak, búcsú helynek, mint palotának. De ez persze csak laikus okoskodás. Mindenesetre a turistákat az elnevezés idecsalogatja. Minden romnál árusok várnak ránk, ki szobrocskákat, ki szép köveket akar eladni. Megfigyelem, egy zöld pólós fiúcska minden helyszínre – kb. 600-800 méter a távolság - fut velünk, utánunk, sokszor gyorsabban, mint ahogy a buszunk odaér. Én is veszek egy Sába királynő és Salamon szobrocskát…, de hiába, mindent nem vehetünk meg, csak hogy segítsünk rajtuk. Fájó szívvel gondolok arra, lehet, jó ideig mi voltunk az utolsó turisták itt. Amíg a koronavírus tombol, ember nem jön ide, és ezek az amúgy is nagyon szegény helyiek még ettől a kis bevételtől is elesnek.
Az etióp ortodox egyház tanítása szerint a Miasszonyunk Sioni Mária Templomban található a Frigyláda, benne a Tízparancsolat tábláival. Ebben a templomban koronázták meg Etiópia uralkodóit a 17. századig. Mivel a templom leégett, az ötvenes években egy igen ronda beton kolosszust építettek a helyére. Mint ahogy a Frigyládát is a közeli kápolnában őrzik, amit egy szem őrzőjén kívül nem láthat senki. Ez a szerény, elkerített kis épület ad otthont e különleges – már ha létezik – ereklyének.
Végül még egy templomot látogatunk meg, azaz csak látogatnánk. Az akszumi királyság a 7. századtól hanyatlani kezdett. A helyi hagyományok szerint ebben kulcsszerepe volt egy Gudit vagy Yodith (magyarul Judit) nevű pogány királynőnek, aki 960-1000 körül legyőzte Akszumot és felégette templomait. Ezért ma ebbe a templomba nők nem is léphetnek be. De még a közelébe sem mehetünk, engem is egy szigorú úr, még csak nem is őr, zavart el a közeléből. Ha tudta volna, hogy a nevem Judit, valószínűleg messzebb kergetett volna, már csak a hagyomány miatt is.
Akszumban még egy érdekességet találtunk. Egy hatalmas kőoszlopot, egyik oldalán görög írással, a másik oldalán az etióp ábécé ősi, ge’ez írással vésett szöveg található. A híres rosette-i kőhöz hasonlóan - ott az egyiptomi hieroglifákat sikerült megfejteni – itt is a görög betűk segítettek elolvasni az ősi írást, amit már Kr. e. 1. században is használtak. Ez az egyedüli afrikai betűrendszer még ma is él. A 33 mássalhangzóval és a jelölt magánhangzókkal együtt az ábécéjük összesen 276 betűt számlál. A ge’ez ma is az Etióp Ortodox Egyház liturgikus nyelve.
Este tradicionális folklór programra megyünk. Szombat este van, rövid idő alatt a hely megtelik, elsősorban fiatalokkal. Vacsoráznak, sörözgetnek, miközben a színpadon afrikai táncot látunk temperamentumos afrikai zenére. No, ilyen lehet nálunk Magyarországon a folklór program, a szervezők-rendezők igyekezete ellenére a kedves külföldi vendég nem nagyon tudja, de talán nem is érdekli, hogy melyik vidék táncát látja, karikázó-e vagy legényes. Aztán hazautazik, és az otthoniaknak már csak annyit mesél el: magyar néptáncot láttunk, temperamentumos magyar népzenére. Valahogy mi is így vagyunk most, élvezzük a táncot és a zene ritmusát, a hangulat minket is magával ragad. Olyannyira, hogy amikor a program hivatalos része véget ér, és a táncosok a közönség soraiból néhányakat felkérnek, egyik „korhatártalanul” útitársunk még az asztalra is felpattan, hogy jó kedvében ott táncoljon.
Tudod, kedves Olvasó, bármennyire felkészülsz egy útra, mindig történhet és történik is valami váratlan. Például, hogy begyullad egy fogad. Már fenn a Simien-ben is éreztem, zsiborog az ínyem, de bíztam benne, nem komoly. Hanem aztán éjszaka már annyira fájt, hogy minden létező, nálam lévő fájdalomcsillapítóból bekaptam egyet-egyet. Másnapra aztán szépen (szépen?!) kezdett feldagadni a fél arcom. No, ennek fele sem tréfa, írtam az itthoni fogorvos „nénimnek”. Hálás vagyok neki, hogy nem rázott le, hanem komolyan vett. Javaslatára beszereztük a megfelelő antibiotikumot, és már az sem zavart, hogy másnapra duplára nőtt a fejem. Útitársaim tekintetében láttam a szörnyülködést, a sajnálkozást, de kértem őket, ne sopánkodjanak.
Ez így lassan rendjén is lett volna, de következő nap repültünk. És ez azt jelentette, hogy az érkezésünk helyszínén, Lalibelában mérni fogják a hőmérsékletünket, ahogy eddig is, minden repülésünk alkalmával. Bár nem éreztem hőemelkedést, de azért este, a biztonság kedvéért megnéztem, van-e lázam. Ha lázam nem is volt, de 37.5-öt mutatott a hőmérő. Ez pedig már kritikus érték, mert hiába mutatnám cipónyira nőtt fejemet, biztos, hogy karanténban végezném. Meg a többiek is. Ezért már este az antibiotikum mellé bekaptam két algopyrint, és még reggel is egyet. Biztos, ami biztos. Amikor Lalibelában a fejemhez tették a hőmérőt, nagyot dobbant a szívem, most mi lesz! Képzeljétek, 33.5-öt mutatott a mérő!
Azt hiszem, ezzel az orvosi csoda kategóriába kerültem. De mindegy is volt, a lényeg, hogy sikerrel elkerültem a karantént.
A következő és egyben utolsó részben Lalibeláról mesélek.