Etiópia a koronavírus árnyékában 2020. március
1. rész
„Ésszel járom be a Földet” – (Vámbéry Ármin orientalista 1832-1913)
Mindig izgalommal készülök utazásaimra, indulás előtt 3-4 nappal pedig már teljesen felpörgök. Szeretnék mindent és mindenkit rendben itthon hagyni. Ezért listákat írok, ki mit csináljon meg, vagy éppen ne csináljon! Laura lányom meg is jegyzi: „Ilyen, amikor a matriarcha elutazik!”
A csomagolással most is gyorsan megvagyok. Nagyon egyszerű, mondhatnám célszerű dolgokat rakok a bőröndbe. Semmi divatozás, csak sportos, könnyű nyári holmikat viszek, természetesen minden pamut. Két farmer, egy pár váltó sportcipő – jól bejáratott –, némi keksz, kétszersült, kockasajt, természetesen gyógyszerek, fertőtlenítőszerek, két könyv és rejtvények is bekerülnek a bőröndbe. Utolsó este még gyorsan összeszedek irkákat, jó marék tollat, ceruzát. Ekkor még nem is gondolom, milyen örömet szerzek majd az etióp gyerekeknek ezekkel a számomra apróságokkal. A hátizsákom nagyon praktikus, rengeteg zsebbel. Ami nagyon előnyös, amikor telepakolom, némileg hátrányos, amikor nem találok valamit és a nyolc zsebet végig kell matatnom.
A szokásos utazási lázat fokozza, hogy egy világjárvány kellős közepén indulunk útnak. A koronavírus – ami akkor erősödött fel, amikor januárban Vietnamban jártam kisebbik lányomat meglátogatni – mostanra eljutott Európába, így hozzánk is.
Menni vagy nem menni?!
Amikor a családomnak, a barátaimnak korábban elárultam, hogy a következő úti célom Etiópia, megrémültek. „Oda?! Hiszen ott annyi betegség, fertőzés leselkedik rád!” Semmi nem tudott eltántorítani! Miért? Mert mindig erősebb bennem a kíváncsiság, mint a félelem! Ráadásul akkor még nem gondoltam, hogy ott kint szinte nagyobb biztonságban leszek, mint itthon – már ami a koronavírust illeti. Egyébként pedig jártam már egzotikus helyeken, nem is egyszer! Tudom, hogyan kell magamra vigyázni. Például fogat nem mosok csapvízzel – ezért mindig viszek magammal két ásványvizet is a bőröndben –, zuhanyozás közben még véletlenül sem veszek vizet a számba, nem eszem, csak főtt és sült ételeket, nem nassolok az utcán, amikor az árusok kóstolóval kínálnak. Úti társaim olykor mosolyognak ezen – a talán túlzott – elővigyázatosságomon. De két alkalommal, évekkel ezelőtt volt „szerencsém” átesni fájdalmas és kellemetlen gyomorfertőzésen. Nem kívánom senkinek! Éppen ezért a kezemet is gyakran fertőtlenítem, a koronavírus miatt most még gyakrabban, de a számat és az orrom környékét is megtörlöm a fertőtlenítő kendővel.
A koronavírus támadása utolsó pillanatig kétségessé tette, egyáltalán útnak kelhetünk-e. Ekkor Magyarországon még nem volt drámai a helyzet, de Ausztria már szigorított, tudtuk, lezárta a határokat. De arról is hallottunk, mégis, mindkét irányba engedi a forgalmat. Elindultunk. Kabalából nem adtam le az útlevelemet az idegenvezetőnek, majd ha átmegyünk a határon – olykor vannak ilyen bolondos játékaim… Valószínűleg nem ez segített, de végül is, mint kés a vajban, úgy tudtunk haladni, megállítás nélkül léptük át a határt.
Szomorú látványt nyújtott a szinte üres bécsi reptér, alig lézengtek utasok. Éppen ezért igen csak meglepődtünk - bár alig volt felszálló -, hogy a gépünk mégis majdnem tele volt, mire mi is sorra kerültünk. Csak amikor Addis Abebába megérkeztünk, akkor derült ki, Bécsbe már utasokkal érkezett ez a gép, el sem hiszed, kedves Olvasó, honnan. Milánóból! Ha évek múlva olvasod e sorokat, elmondom, akkor már Észak-Olaszországban tombolt a koronavírus, napi több száz áldozatot szedve. Hááát?! Csak azt remélhettük, hogy nincs közöttük fertőzött! Mélyen hittem, mint ahogy most is, hogy bízhatok az immunrendszeremben, amit sok éve támogatok jóféle vitaminokkal, de azért a Sorsra is számítottam, hogy most is mellém szegődik. Álmosan kecmeregtünk elő a gépből – hajnalban érkeztünk –, de rögtön ki is ment az álom a szemünkből, amikor megláttuk a lázmérő szerkentyűkkel ránk váró egészségügyiseket. Bevallom, megdobbant a szívem, mi lesz most? De szerencsére egyikünknek sem volt hőemelkedése, mind rendben voltunk, így elkezdődhetett az etiópiai kalandozás.
Első állomásunk a főváros, Addis Abeba. Az első benyomás? Szürke épületek, poros levegő, rengeteg férfi várakozik az épület előtt, hátha segíthetnek valakinek némi kis pénzért a csomagok vitelében… A trópusi virágok szerencsére elvonják a figyelmem, színesek, pompásak, és ettől máris jobb kedvre derülök.
Az 1000 út utazási iroda most is gondoskodott arról, hogy a szállodánk jó legyen. Azonban hiába vagyunk a központban, azonnal megállapítom, itt nem lesz esti sétálgatás. Köröskörül építkezés, a mellékutcákban nincs aszfalt, hanem csak földút, sokemeletes épületek tövében romos vityillók húzódnak meg…
Addis Abeba Afrika negyedik legnagyobb városa. Amhara nyelven „új virágot” jelent. 1886-ban II. Menelik császár alapította a várost, helyét felesége, Taitu etióp császárné választotta ki. A 2500 méteres magasságból csak annyit érzékelünk, hogy nincs elviselhetetlen hőség. No, jó, azért a 27-28 fok elől mégis árnyékba húzódunk, ha tehetjük. Egyébként Etiópia Afrika második legmagasabban fekvő országa, területének fele több mint 1200 m magas. És ha már leírtam, „2. legmagasabban fekvő ország”, akkor önökkel együtt, kedves Olvasó, kíváncsi lettem, melyik a földrész legmagasabban fekvő országa. Megnéztem: Dél-Afrika Svájcaként is emlegetik Lesothót, amely a Dél-Afrikai Köztársaság területébe ágyazva található. Nem véletlenül, hiszen szinte a teljes területe egy fennsíkon fekszik, az ország 80 százaléka 1800 méterrel a tengerszint felett van.
De vissza Etiópiába, a fővárosba! Nem kellett sok idő ahhoz, hogy megállapítsam, Addis ellentmondásokkal teli város, ahol csillogó felhőkarcolók emelkednek a földutak szélén, az utcákon épp úgy legelésznek a birkák, de teljesen megszokott a teherhordó szamarak látványa is. És persze a száguldó autók sem hiányoznak.
Etiópia történelme a messzi múltba nyúlik vissza. Elnevezése is érdekes, a görög Aithiopia latinosított változata, jelentése: „ember napsütötte arccal”.
Az Etióp-felföldön az i.e. 2. évezred óta élnek szemiták, akiknek fejlett civilizációjuk volt. 315 után teret hódított a kereszténység, és ez jelentős hatással volt az ország történelmére. Később az Etióp-felföldet körös-körül iszlám országok vették körül, így elszigetelődött, elgyengült. Az évszázadok során aztán megjelentek itt a portugálok, az olaszok, a britek, nyomot hagyva az ország életében. A britek verték ki az olasz fasisztákat, akik 1944-ben visszaadták a császárnak az uralmat. Hailé Szelassziét világszerte hősként ünnepelték, a rasztafarik egyenesen istennek látták, de képtelen volt jól kormányozni. Korrupció és éhínségek nyomorították országát. 1975-ben feltételezések szerint meggyilkolták. A Szovjetunió által támogatott következő rezsim tovább súlyosbította a gazdasági nehézségeket, az éhínséget. Sajnos a legtöbbekben máig az a kép él Etiópiáról, hogy nagy hasú, sovány gyerekek néznek bele egy fényképezőgép lencséjébe. Etiópia ma már nem ugyanaz a szegény ország, ami valaha volt. Ma is óriási a szegénység, ezt elsősorban vidéken érezni, nyomorúságosak az otthonaik, az öltözékük, földművelő eszközeik is inkább közékoriak. A gyerekeken elrongyolódottak a ruhák, a lábukon műanyag szandál, itt-ott már ragasztóval megjavítva. Ha lehet fokozni a szegénységet, ez egy fokkal mégis jobb a 40-50 évvel ezelőttinél.
Ahogy Afrika sok országában, Etiópiában is megjelentek a kínaiak – lehet vitatkozni, ez jó vagy sem, és nevezhetjük-e korunk gyarmatosításának –, általuk mégis előbbre tartanak, mint nélkülük. Szép lassan elkezdett javulni a gazdasági helyzet. Az ország népessége robbanásszerűen növekszik, 1960 óta megnégyszereződött, jelenleg a 13. legnépesebb ország, több mint 100 millió lakója van. A lakosság 2/3-a keresztény, 1/3-a muszlim vallású.
A városnézést a Szentháromság kopt katedrálissal kezdjük, ez a város egyik legfontosabb temploma. Itt temették el Hailé Szelasszié császárt, teljes nevén „ő császári felsége Hailé Szelasszié, Júda törzsének hódító oroszlánja, az etióp Királyok Királya és Isten választottja”, születési nevén Rasz Tafari Mekonnen. Etiópiában Janhoy, Talaqu Meri, Abba Tekel neveken is ismert, Etiópia de jure császára. Feleségével nyugszik itt, koporsóikat a templomban őrzik. Hailé Szelasszié (1892-1975) meghatározó szereplője mind az etióp, mind az afrikai történelemnek.
A templomba lépéskor természetesen le kell venni a cipőnket, ezzel tiszteljük meg a helyet, a fejünkre pedig kendőt teszünk.
Shimi, az idegenvezetőnk itt mutatkozik be, hamar belopja magát a szívembe. Nagyon részletesen mesél a császárról, a kopt vallásról, a böjti szokásokról, sőt, még a rasztafari mozgalomról is. Közben gyönyörködünk a díszes épületben, a szépséges ólomüveg ablakokban – közben néhányan elbóbiskolnak, hiszen már majd’ 30 órája úton vagyunk.
Az etióp ortodox kereszténység nem teljesen azonos az egyiptomi kopttal. Hivatalos neve Etiópiai Ortodox Tewahedo Egyház. Sokáig csakugyan az egyiptomi kopt egyház kötelékébe tartozott, ám 1959-ben saját pátriárkája lett. A kopt kereszténység alapvetően abban különbözik a mai katolikus és keleti ortodox vallástól, hogy Krisztust isteni természetűnek fogadják el, melyhez képest az emberi természete jelentéktelen. E különvélemény törést hozott a korai kereszténységben, mégpedig a 451-ben tartott kalkedóniai zsinaton. Ugyancsak sok, a judaizmushoz hasonló vonása van, így az étkezési szokások, az állatok levágásának rítusa, a szerdai és pénteki böjt, a fiúgyermekek körülmetélése. A sertéshús fogyasztása ugyancsak tilos, ám az etióp konyhában nem kell szigorúan elkülöníteni a tejes és a húsételeket. Akárcsak a zsidóknál, a templomi szertartások során itt is külön foglalnak helyet a nők és a férfiak. Tömérdek vallási ünnepet tartanak, szentjeik száma nemkülönben sok. Etiópia védőszentje Szent György, ábrázolása minden templomban látható.
Innen a Néprajzi Múzeumba megyünk, a császár egykori palotájában rendezték be, illetve az egyetem is itt kapott helyet a hatalmas parkban.
A kiállítás – néprajzi múzeumhoz illően – áttekintést ad Etiópia kulturális és társadalmi életének teljes történelméről, az etióp nép hagyományairól szokásairól, eszközeiről stb. Az emeleten megőrizték Hailé Szelasszié császár hálószobáját, fürdőszobáját, és az öltözőjébe is be lehet kukkantani. Ahogy sorra járjuk a múzeum termeit, összeszorul a szívem, mert a tárlók kopottak, a feliratok kezdetlegesek, kis papír cetliken, celluxszal odaragasztva. Sajnos, az is látszik, hogy nem túl gyakran takarítanak. De Shimit mindez nem zavarja, lelkesen és büszkén mesél a népéről.
A programban benne van a helyi piac, amiről azt mondják, a kontinens legnagyobb szabadtéri piaca. Mercato a neve, a kifejezés az olasz nyelvből származik. Amikor kiderül, hogy csak autóbuszról nézzük meg, már-már pattogni kezdek, de hiszen abban semmi érdekes! Mennyivel jobb lenne sétálni és úgy nézelődni! No, hamar leálltam a zsörtölődéssel. Amikor odaértünk, már a látvány is ijesztő volt. Ez nem az a fajta piac, ahol szeretek bóklászni. Amit a buszból láttunk, hatalmas területen rengeteg ember. Semmi romantika, semmi vonzó nem volt ebben. De ne felejtsük el, ez még csak az első nap volt, riasztott a tömeg, a nyüzsgés.
Shimi egyébként gyorsan megnyugtatott bennünket, nyugodtan sétálgathatnánk, senki nem bántana. Igaz, a zsebünkre azért vigyázzunk, ha ilyen tömegbe keverednénk az utunk során. Azt is elmondja, ez a legolcsóbb hely a városban, mindent meg lehet kapni, még a kat nevű drogot is szabadon árusítják. Nem vagyok ebben járatos, zöld levelek, messziről kicsit úgy néz ki, mint a medvehagyma. De az is lehet, valamivel összekevertem. Szerencsére nekem édes mindegy!
Amikor visszamegyünk a szállodába, megegyezünk, 6-kor vacsorázunk. Ránézek a faliórára, és a 6 óra helyett 12-őt mutat. Rossz az óra?! Nos, megtudom, hogy Etiópiában valahogy furcsán számolják az időt. Valahogy reggel 6-kor – napkeltekor - kezdődik a nap, délben van 6 óra, és este 6-kor – napnyugtakor - 12 óra. Ez onnan eredhet, hogy régen a világossággal kezdődött a napjuk, és este a naplementével ért véget. Persze ez csak okoskodás a részemről. De ettől kezdve többször fedeztem fel karórákon ezt a nekünk szokatlan időszámítást.
És itt még nincs vége. Mert az etiópoknak saját naptáruk is van, mely nagyjából hét és fél éves „késéssel” követi a Gergely-naptárat, az újév napja náluk szeptember 11. Vannak furcsaságok a világban!
Utunk következő állomása az északabbra eső Bahir-Dar, a Tana tó partján. Nagy fékezéssel, billegéssel, sportos landolással érünk földet a repülőnkkel. Azt mondják, ez a város Etiópia legszebb városa. Próbálom felfedezni a szépséget, de sehogy sem megy. Igaz, sok növény szegélyezi az utakat, pálmák, virágzó cserjék, de ez nem tudja elfedni a port, a koszt, a nyomort. Összetákolt vityillók, alig látok kőből épült házat. Itt is jönnek-mennek az állatok, szamarak, kecskék. A kis testű szamarakat hamar megszeretem, nagyon aranyos kis pofájuk van, a szemük gyönyörű. Megsajnálom őket, mert mindig agyon pakolják ezeket a kis jószágokat. Megtudom, hogy míg az európai szamár több mint 20 évet is megél, ezek a kis állatok csak tíz egynéhány évet. És akkor eszembe villan, hogy egy kis állat sorsán sajnálkozom, amikor az itt élő emberek, főleg nők, gyerekek hatalmas rőzseboglyákat és mindenféle más terhet cipelnek a fejükön!
Bahir-Dar az idők folyamán különféle kultúrák olvasztótégelyévé vált, utcáin békésen megférnek egymás mellett az olasz, az arab, a szomáliai és a szudáni üzletek, teaházak, szabóműhelyek, bárok és éttermek – olyannyira, hogy a város 2002-ben elnyerte az UNESCO Békés városok díját. De azért ne elegáns, csillogó-villogó üzleteket, kávézókat képzelj el, kedves Olvasó! Egymás mellett sorakoznak a kis bodega-boltocskák, ahol valószínűleg a legalapvetőbb dolgokat lehet beszerezni, vagy a kávézó, ami szintén egy összetákolt kis vityilló, előtte főleg férfiak üldögélnek, és akár délelőtt is – szürcsölgetik a frissen készített kávét az apró csészékből. A szabóműhely pedig egy utcán lévő varrógép, a mester ott fogadja a kuncsaftokat.
A szállásunk afrikai kunyhókra hasonlít, persze minden kényelemmel felszerelve. Igaz, érkezésünkkor a legfőbb kényelem hiányzik belőle, a víz! Morgolódva kérdezem az egyik szobaasszonytól, mégis mire számíthatunk: Nemsokára lesz! – nyugtat meg. Duzzogva pakolászok, egy perc múlva kopogtatnak, ő jön egy üveg palackozott vízzel, önt a kezemre… Bevallom, elszégyelltem magam! Ebben az országban, épp úgy, mint Afrika bármelyik országában, óriási érték a víz. Az út során nagyon sokszor láttunk kislányokat, fiatal nőket 20-25 literes sárga műanyag kannával a hátukon. Kilométerekről cipelik a vizet, sokszor 2-300 méteres szintkülönbségre, fel a magasba. Próbálom a lelkem megnyugtatni, összeszedek a csomagomból – készültem – egy marék tollat, irkát, és odaadom az asszonynak. Később megtoldom az aranytartaléknak hozott két doboz kockasajttal is. Láthatóan örül. Egyébként, amikor az etióp gyerekek lépten-nyomon körbevesznek bennünket, nem csokoládét kérnek, hanem „pen”-t, vagyis tollat. Vittem egy csomót, de sajnálom, hogy nem még többet.
Ahogy az előbb már megemlítettem, Bahir-Dar a Tana-tó partján fekszik, ez Etiópia legnagyobb tava, és egyébként a Kék-Nílus forrása. Most megnéztem a térképen, hihetetlen, milyen hosszan kanyarog ez a folyó, először Kelet, aztán Dél, majd Nyugat felé, egyszer csak „gondol” egy nagyot, és Északnak kanyarodik, hogy Omdurmánnál (Szudán) találkozzon a Fehér-Nílussal. Milyen jó kis mesét lehetne kanyarítani, hogyan talált egymásra a két folyó, hogy aztán egyesülve eljusson egészen a Földközi-tengerig. De térjünk vissza a Tana tóhoz. Arról is híres, hogy sok-sok sziget található itt, jó néhányon kolostorok is épültek. A szigeteken már a legkorábbi császárok és az egyház is előszeretettel rejtette el kincseit. A leghíresebb a Tana Quirqos sziget, az etióp vallási hagyomány szerint itt is őrizték a Frigyládát, de az etiópok szerint itt pihent meg az Egyiptomból visszatérő Szűz Mária is. Mi a Zege félszigeten található templomot látogatjuk meg. A kerek formájú építményt nádtető fedi, vályogból épített falain csodálatos színekkel életre keltett bibliai történetek láthatunk. A tó partjától a templomig vezető úton reménykedő árusok sora várakozik, hogy valaki végre majd vásárol tőlük. Ugyanúgy kínálgatják a portékát, mint bárhol a világon, de nem erőszakosan, és ezt jólesően állapítom meg. A kopott kis asztalokon, pultokon olyan szegényes minden, hogy egyelőre elnapolom a vásárlást. Szeretek alkudozni, de itt arra sem visz rá a lélek. Bár ebben jó nagy ellentmondást érzek, hiszen épp azzal segítenék, ha valamit vennék… Szerencsére útitársaim helyt állnak helyettem is.
Délután kimegyünk a Mercatóra, a helyi piacra. Ekkor már bátrabb vagyok, merthogy felülkerekedik a kíváncsiságom. A tipikus afrikai piacon nagy a nyüzsgés, rengeteg a kofa, de szerencsére vásárló is akad szép számmal. Sokféle portékát kínálnak, a nyers kávétól kezdve mindenféle fűszert – szeretem az illatukat, de vásárolni nem mernék –, zöldséget, ruhaneműt, csirkét, ágymatracot és ki tudja még mi mindent. A kosz itt is elképesztő, de őket nem zavarja, nyugodtan ülnek a porban egy-egy kupac zöldség vagy zsák fűszer mellett. A textilek nagyon szépek, fehér szövés az alap, azt díszítik sokféle színű, olykor csillogó szegéllyel. A „közönséggel” kölcsönös kíváncsisággal méregetjük egymást. Mi rájuk mosolygunk, ők meg visszamosolyognak. Bár később, amikor délután elsétálunk a Kék-Nílushoz – közel esik a szállásunkhoz –, már oda-oda kiabálnak: koronavírus…, de ezt sem agresszíven teszik, nincs benne gorombaság, ők is, mi is elnevetjük magunkat.… Az itthoni hírekben többször is olvastam, hogy a „civilizált” európaiak, félelmükben megvertek ázsiai kinézetű embereket, őket hibáztatva a koronavírus miatt. Itt Etiópiában az egész út során nem kerültünk olyan helyzetbe, hogy félnünk kellett volna. Korábban a „ferendzsi” szót kiabálták a fehér embereknek – a franciák elnevezéséből ered. Most meg azt: koronavírus. Milyen érdekes, az európaiak számára az ázsiaiak jelentenek fenyegetést, az afrikai emberek számára pedig mi fehér emberek.
Ha már itt vagyunk, no meg a programban is szerepel, kiugrunk a Kék-Nílus vízeséshez. No, óvatosan ezzel a kiugrunk kifejezéssel! Bahir-Dartól mindössze harminc-negyven kilométerre megyünk. Ami normál esetben bő fél óra – lenne, itthoni körülmények között.
De ez Etiópia! Az aszfaltútról hamar lekanyarodunk egy földútra. És az „ugrásból” lassú zötykölődés lesz. De nézzük a dolog pozitív oldalát, így van időnk nézelődni. 2500-2700 méter magasan vagyunk. Körös-körül hegyek, és ami rögtön feltűnik, hogy ebben a magasságban szinte minden négyzetmétert megművelnek. Embertelen munka lehet, hiszen először „követleníteni” kell a talajt. Aztán a szikkadt, kemény földet felszántani, majd vetni. Ehhez olyan szerszámokat használnak, amiket mi már csak múzeumokban látunk vagy középkori rajzokon: faeke, kezdetleges kapa, ásó. Még csak kora délelőtt van, de a nap már erősen tűz, mégis dolgoznak a földeken, férfiak, nők, sőt a gyerekek is. Száraz évszak van, ilyenkor előkészítik a talajt – gondolom -, már vetnek is. Az út mentén keskeny csatornában – inkább ároknak nevezném – víz folyik. Ez öntözésre is szolgál, de innen merítenek főzni is. És van, aki a ruháját mossa, de olyan is akad, aki éppen hajat mos. Eddig is figyeltem arra, hogy itthon ne folyassam feleslegesen a vizet, de ezek után még gondosabb leszek.
A látvány talán egész Afrikára jellemző: az emberek gyalog járnak. Ösvények, utak szelik át a tájat, mindenki megy valahova és mindenki jön valahonnan. Feltűnően sokan. Persze itt nincs kerékpár, viszonylag kevés az autó, a tömegközlekedés sem olyan fejlett, mint nálunk. Az ázsiai tuk-tukok – állítólag Indiából kapták – gyakran feltűnnek még az országúton is. Látunk buszokat is, meg teherautókat is, szinte valamennyi zsúfoltan megpakolva áruval, annak a tetején pedig utasok. Találó a kifejezés, fürtökben lógnak az emberek. A gyalogosok legtöbbje a fején viszi láthatóan nehéz csomagját, meg a rőzsét, amit minden nap kemény munkával gyűjtenek össze a hegyoldalakról. A férfiak kezében mindig van egy hosszabb bot, megtudom, ez a pihenésben segíti őket, mikor megállnak, a hónuk alá teszik, és rátámaszkodnak. De állítólag ettől méltóságteljesebb a megjelenésük is. Sokan mezítláb mennek ezen a göröngyös talajon, jobb esetben valami ócska lábbeli, esetleg egy műanyag szandál van a lábukon. Azt már említettem, a templomokba természetesen csak mezítláb léphetünk be. Egyik este zuhanyozásnál a talpamon egy jókora véraláfutás éktelenkedett – a délutáni templomlátogatás nyoma. Hiszen a padló igen csak göcsörtös, a sziklatemplomban még inkább. Hiába, no, európai kényelemhez szokott a talpam.
De visszatérek a történésekhez. A tervek szerint csónakkal fogunk átkelni a Kék-Níluson, ami itt még csak keskeny folyócska. Nézem, ahogy a helyi gyerekek, iskolások beszállnak egy rozoga lélekvesztőbe, megszámolom, éppen huszonheten férnek bele. Sopánkodom egy sort, akkor még nem tudom, hogy mi is hasonló csotrogányon szeljük majd a habokat.
Magas, sáros partról kell leereszkednünk, hogy a csónakba be tudjunk szállni. Rossz előérzetem van, egyik útitársamnak meg is jegyzem, csak nevetséges nem szeretnék lenni a ki- és beszállásnál. Hiszen a túlsúlyom sem és öregedő ízületeim sem segítenek már. A sikeres beszállás után mindössze néhány percet siklunk a vízen – itt még nagyon keskeny a Kék-Nílus -, és máris kiszálláshoz készülődünk. Ha lehet, a part itt még magasabb, de túl akarok esni a procedúrán, virgoncan odaállok, hogy az első legyek. Két férfiember már a parton, egy pedig a csónakból segít, hátulról. És megtörtént, amit nagyon nem akartam. Egy rossz mozdulat, és Juditka, mint a partra vetett bálna, elfeküdt a sáros parton. Az ilyen pillanatokra szoktuk mondani: inkább nyílt volna meg a föld alattam! Ketten felfelé húztak, a harmadik útitárs pedig hátulról próbált feltolni. Inkább hasonlított a helyzet valami középkori kínzáshoz, mert azt éreztem, hárman háromfelé húznak. Hát éppen ezt akartam elkerülni, mégis sikerült egy burleszkfilm főhősnőjeként a Kék-Nílus partján nevetségessé válnom.
Később még találkozunk a csónakos gyerekekkel, vigyorogva mutogatnak rám, kíváncsi lennék, milyen jelzőket használnak a nagy fehér asszonyra. De jobb híján visszanevetek, és ezzel el is van intézve a dolog.
Maga a vízesés nem mérhető a Föld nagy vízeséseihez: a Niagarához, az Iguazuhoz vagy a Viktóriához. Számomra ez esetben is az élmény a fontos, hogy itt vagyok, hogy látom, hogy hallom. Idegenvezetőnk felkészít bennünket, lehet, hogy éppen csak csordogál majd egy kis víz, hiszen feljebb, az olaszok által valamikor épített vízi erőmű miatt a vízhozam általában kevesebb. De óriási szerencsénk van, mert ezen a napon éppen eredeti útjára terelik a vizet, így a száraz évszak ellenére is látványos, ahogy a „füstölgő víz”, amhara nyelven a Tis Issat 46 méterről alábukik.
Még nem mondtam el, hogy idegenvezetőnk, Mari László geológus. Éppen ezért a hagyományos tudnivalókon kívül kapunk a Föld történetéhez is alap útmutatót, és ahol lehet, túrázunk is. Amit én, természetesen nagyon élvezek. Így, a Kék-Nílus vízeséstől sem csónakkal megyünk vissza – aminek a fentebb vázolt okok miatt is nagyon örülök. Hanem hegynek fel, hegyről le, a sebesen hömpölygő víz útvonalát, a szűk kanyont követve jutunk el a buszig. Nem tagadom, a vége felé már igencsak kipirultam, számoltam a lépéseket, de amikor felértünk, mind nagyon büszkék voltunk magunkra. Út közben gyönyörködtünk a tájban, és némi borravaló fejében megnézhettük, hogyan készíti a hagyományos etióp lepényt, az indzserát egy helyi asszony az út szélén álló házikója előtt.
Ha már az indzsera szóba került, akkor hadd meséljek az etióp konyháról. Ha röviden akarnék írni róla, nekem nagyon tetszett, ízlett. De azért szeretném ennél bővebben megismertetni a kedves Olvasót e nép konyhájával.
Kezdjük tehát az indzserával. Egy kb. 30-40 cm átmérőjű lepény, kicsit vastagabb, mint a palacsinta. Alapanyaga a teffnek nevezett kölesfajta, amelynek lisztjét vízzel és élesztővel néhány napon át érlelik, míg némi szénsavtartalma lesz. Az így készített tejföl sűrűségű tésztát hevített vaslapon megsütik. Íze kissé savanykás. Hősiesen bevallom Önöknek, nekem nagyon nem ízlett. Bár elkövettük azt a hibát, hogy az első ebédnél, csak úgy, csupaszon megkóstoltuk. Talán nem kellett volna. Később sokszor láttuk, hogyan eszik a helyiek, mindig valamilyen szaftba mártogatják – természetesen kézzel –, és így fogyasztják.
Az indzsera annyira a mindennapi etióp konyha része, hogy még az etióp Miatyánkban is szerepel ez a szó.
Viszont minden más, amit volt alkalmunk megkóstolni, nagyon ízlett. Például a különböző szószok, szaftok – hol csak egy kicsit, hol meg nagyon csípősek – különböző lencsékből készültek. De nagyon finom volt a sárgaborsópüré, az avokádókrém. A sült sárgarépa, cékla, spenót pedig annyira megtetszett, hogy el is határoztam, itthon majd megcsinálom ezeket.
Első nap halat ettem ebédre. Annyira finom volt, hogy utána délben és este is, mindig halat kértem: párolva, grillezve, rántva (ők ezt kotletnek nevezték). Nagyon jóízűek a halaik! Itthon gyakran mondom a gyerekeknek, ha tehetném, minden nap halat ennék. Nos, ez a vágyam Etiópiában 10 napon keresztül teljesült.
A vegetáriánusok ebben az országban nem halnának éhen. Sőt, nagyon is ízletes, változatos ételekhez jutnának. Ez részben vallási okokból alakult így, mert az országban a kopt keresztény vallás az uralkodó, ami előírja a szerdai és pénteki böjtöt. Ezeken a napokon a keresztény hitűek csak növényi eredetű, vegán étrendet követhetnek Az utóbbi időben az éttermek kicsit lazítottak ezeken a szabályokon, de csak a turisták kedvéért. Ezért a böjtölés napjain halakat is kínálnak az étlapokon. Valóban megtapasztaltuk, amikor a déli vagy esti menü közül válogattunk, a húsra vágyók nem kaptak se csirkét, se marhát.
A Yetsom Beyaynetu egy vegetáriánus vegyes tál, valószínűleg a legnépszerűbb Etiópiában. A helyiek viccesen az éhezők tálának is nevezik, bár aki ezt a fogást elfogyasztja, valószínűleg nem marad éhen. A tányéron általában többféle vegyes zöldséget, lencsét, borsót, kelkáposztát, fűszeres paradicsomot készítenek el pörköltösen. Szerintem Shimi és a sofőrünk többször is ezt evett – merthogy időnként „kukucskáltam”, vajon a helyiek mit esznek.
Az etióp konyha ízei kicsit emlékeztetnek az indiai konyhára, mivel gyakran erősen fűszeresek. A tengeri kereskedelemnek köszönhetően az évszázadok alatt behozott fűszerek keveredtek Etiópia őshonos alapanyagaival, ezért olyan egyedülállóak itt az ízek. Az etiópok amúgy is elképesztően sokféle fűszert ismernek, mi több, saját fűszerkeverékeket készítenek. A legfontosabb fűszerkeverékük a Berbere, ez a keverék az egyszerű ételeket is különlegessé teszi. Az őrleményben megtalálható a chili, feketebors, görögszéna, gyömbér, kardamom, koriander, fahéj, szegfűszeg és ritka Ajovan magvak, de természetesen minden családnak, szakácsnak megvan a maga titkos keverési receptje. Most, hogy e sorokat írom, sajnálom, hogy utolsó este, amikor szépséges etióp bögréimet vettem, a fűszeres polcnál nem álltam meg.
Már utazás előtt tudtam, hogy Etiópiát a kávé őshazájának tekintik.
És ha már itt járok, eldöntöttem, mindenképpen megkóstolom. Igaz, nem tartozom a nagy kávé ínyencek közé, teás vagyok, abban – nyugodtan mondhatom – kifinomult ízlésem van. A kávé inkább „nasiként” van jelen az életemben. És ha már a kávé őshazájában vagyunk, meg sem lepődünk, hogy szinte minden egyes utcasarkon találni kávézót, ahol a feketét hagyományos szertartással készítik el. Persze most ne valami elegáns kávézóra gondoljanak. Leginkább kis bodega – jó esetben –, de akár egy ház tövében is üldögél egy helyi asszony, pörköli a nyers kávébabot, majd izzó szénen kávéfőzőben készíti el, és cukorral, illetve gyógynövénnyel ízesíti. Amikor végre rászántam magam, hogy megkóstolom, az első korty után három kanál cukrot kellett beletennem e különlegesen finom, zamatos, fekete italba, olyan méregerős volt.
És akkor egy kis kávé történelem:
Sok legenda él a kávé eredetéről: leggyakrabban azt a történetet lehet hallani, amely szerint Kaldi, a pásztor megfigyelte, hogy az érett kávécserjét legelő kecskék virgoncabban viselkedtek. Kiokoskodta, hogy ennek oka valószínűleg a növény élénkítő hatása. Ezt elmesélte a közelben élő szerzeteseknek…, és ezzel el is indult hódító útjára az emberiség egyik legnépszerűbb itala. Hogy ez így volt-e, vagy sem, ki tudja, ma már édes mindegy. Mindenestre az első kávéfogyasztók közvetlen leszármazottai az oromók, akik – úgy 500 éve – Kaffa régió területén élő törzs tagjai. Ugye Te is, kedves Olvasó, a Kaffa szóban felfedezed a kávé szót. Oroszul kófe, franciául café, angolul coffee. Az oromók továbbra is hagyományos módon készítik a kávét, a növény összes ehető részét felhasználva: a leveleket egy kutinak nevezett főzetben, a gyümölcshúst a hojában (hígított tejes főzet), és az enyhén pörkölt babot a bunna qelaban, amely egy szimbolikus jelentéssel bíró, energiát adó, vajat és sót is tartalmazó harapnivaló. Az ország más részein – ahogy az imént említettem – a fekete kávé elkészítésének hagyományos rítusa a buna, amely során mozsárban összetörik a házi pörkölésű kávébabot, és a jebenában, egy tipikus etióp agyag kávéskannában megfőzik. Minden étteremben, ahol utunk során ettünk, előttünk pörkölték a kávét, kellemes illatát most is az orromban érzem.
Most itt egy kis időre félbehagyom mesémet. Majd nemsokára folytatom…