Etiópia a koronavírus árnyékában - 2020. március
3.rész
Minden bizonyára eddigi élménybeszámolóimból is kiderült , azok közé az utazók közé tartozom, akiket elsősorban az adott ország múltbeli emlékei, a természet szépségei és az ott élő emberek hétköznapjai érdekelnek. A politika – más országokban is - kevésbé vonz.
De most, ha röviden is, Etiópia jelenéről néhány gondolat. A cikket, amiből a következő rövid részt ideemeltem, már itthon bogarásztam elő. Marsai Viktor újságíró Afrikáról szóló sorozatának Etiópiáról írott cikkéből vettem át. Érdemes az egész írást is elolvasni, ha valakit mélyebben érdekel a téma.
„Történelmi esélynek tartják Afrika második legnépesebb országa, a 105 milliós Etiópia számára, hogy Ahmed Abiy ( e név jelentése forradalom ) Ali ülhetett a miniszterelnöki székbe. A kontinens legfiatalabb, 43 éves kormányfőjétől azt várták, hogy kibékíti a kelet-afrikai ország etnikai ellentéteit.
Abij Ahmed olyan változásokat hozott a 110 milliós ország életében, amelyek még nem sokkal ezelőtt is elképzelhetetlennek tűntek: a zárt piacgazdaságot működtető országban bejelentette a nagy állami vállalatok, mint az Ethiopian Airlines és az Ethio Telecom privatizációját, a sajtószabadság helyreállítását, az előző években letartóztatott több tízezer politikai fogoly szabadon bocsátását és az ellenzéki – gyakran terroristának bélyegzett – csoportokkal való megbékélést.
Kabinetje felét női politikusokra cserélte, és hölgy lett az államfő, a Legfelső Bíróság, illetve a Választási Bizottság elnöke is. A külkapcsolatokban hasonló földcsuszamlásszerű változások kezdődtek: 2018 őszén az etióp-eritreai békemegállapodás aláírásával sikerült lezárni az 1998-ban kezdődött, bár 2000 óta jórész befagyott konfliktust, és ismét megnyitni a határokat a két testvérnép között. Hasonlóan javultak a korábban fagyos szomáli-etióp kapcsolatok is, amikor a kormányfő – szemben a korábbi gyakorlattal – először maga kereste fel Mogadishuban a szomáli elnököt, akivel a két nép közötti barátságról és a regionális integráció fontosságáról beszélt.” https://mandiner.hu/cikk/20190604_merre_tart_etiopia
2019-ben a Nobel-békedíjat Abiy Ahmed Ali etióp miniszterelnök kapta, a béke és a nemzetközi együttműködés elérése érdekében tett erőfeszítéseiért, és különösen azért, mert határozott kezdeményezése volt a szomszédos Eritreával való konfliktus megoldására. Az indoklásban egyebek között ez szerepelt:
„… Etiópiában, még ha sok munka is marad, Abiy Ahmed olyan fontos reformokat kezdeményezett, amelyek sok polgárnak reményt adnak a jobb életre és a fényesebb jövőre. Az első 100 napja alatt a miniszterelnök sok mindent elért: az ország rendkívüli állapotának feloldását, amnesztiát adott a politikai foglyok ezrei számára, megszüntette a média cenzúráját, legalizálta a tiltott ellenzéki csoportokat, elbocsátotta a korrupcióval gyanúsított katonai és polgári vezetőket, és jelentősen növelte a nők szerepét a politikai és a közösségi életben.”
Egy személyes élményem is kötődik az etiópiai miniszterelnökhöz. Természetesen nem fogadott, de Addis Abebában, a Néprajzi Múzeumban büszkén állították ki a Nobel-díját. Nekem ez is jelzés értékű, nem otthon őrzi a komódban, hanem büszkén megosztja népével ezt az elismerést.
E kis kitérő után folytatom, illetve ma be is fejezem etiópiai utazásom leírását. Többnyire, amikor eldöntöm, hogy elutazom valamerre a világban, már pontosan tudom, mi az, ami a leginkább vonz az adott országban. Hosszan sorolhatnám, hova miért, de maradjunk most Etiópiánál. Ide a legnagyobb vonzerőt Lalibela sziklatemplomai jelentették. És most végre, itt vagyunk Lalibelában!
Pedig voltak pillanatok, amikor kétséges volt, eljutunk-e erre a csodálatos helyre. Talán az utazás felénél tartottunk, Gondárban voltunk éppen, amikor azt a hírt kaptuk, lehet, hamarabb haza kell jönnünk. Elárulom, összeugrott a gyomron: nem, az nem lehet, úgy nem mehetek haza, hogy nem láttam Lalibela sziklatemplomait! Az is megtudtuk, hogy a koronavírus okozta helyzet miatt sok más utazási iroda, így a mienk is, az 1000 út is, már több útjáról kénytelen volt sokkal hamarabb hazavinni utasait. Attól kezdve szorongtunk, hogy csak még egy nap, csak még egy nap, csak még eljussunk Lalibelába. De végül is megérkeztünk, és a programot már teljes felszabadultságban csináltuk végig. Persze lett volna okunk további izgalmakra, hogy majd innen hogyan jutunk vissza a fővárosba, onnan pedig Ausztriába, és még onnan haza, Magyarországra. De akkor ott, ezek a félelmek háttérbe szorultak, hiszen a világ egyik legérdekesebb, legkülönlegesebb műemlék együttesénél voltunk.
Szóval itt vagyunk Lalibelában.
Akszumból hihetetlenül szép táj felett repültünk, szakadékok, kiszáradt folyómedrek, kopár hegyek, hatalmas víztározók felett. A leglehetetlenebb, a legelhagyottabb helyeken is felfedeztem az ember keze nyomát, még ezen a kietlen tájon is megművelnek, lehet, csak tenyérnyi területeket. És miközben néztem apró házaikat, azon gondolkoztam, miért élnek itt emberek? Egyszerűen csak azért, mert ide születtek? Van-e egyáltalán választási lehetőségük? És talán a legfontosabb, honnan van vizük? Nem is szeretnék belegondolni, mit jelent itt egy kanna víz beszerzése, minden nap!
Mielőtt kis csapatunk elkezdené Lalibela felfedezését, úgy döntünk, ideje megebédelni. A buszunk nyomorúságos környéken áll meg, már kezdenénk méltatlankodni, hogy itt fogunk ebédelni?! De amikor belépünk az étterembe, rögtön látjuk, hogy még európai mércével mérve is kellemes, nagyon kulturált helyre érkeztünk. Bőséges a választék, és minden túlzás nélkül, itt főztek a legfinomabban, pedig a többi helyen is ízletes ételeket ettünk. Míg az ebédre várunk, Shimi, az idegenvezetőnk elmeséli, hogy a lalibelaiak nagyon összetartók. Ők, akik a turizmus ágazatában dolgoznak, nagyon segítik egymást. Ő is itt született, de most már a fővárosban él. Az összetartás pedig abban áll, hogy a régi barátai, iskolatársai közül választ sofőrt, idegenvezetőt, segítőket, és ebbe az étterembe hozza a vendégeit, ha teheti. Azt is elmeséli, éppen mostanában döntötte el, elindítja végre a saját vállalkozását, saját turisztikai irodát nyit. Sajnos a koronavírus miatt ez az álma most nem valósul meg, reméljük, csak egy időre kell elhalasztania. Az ebéd és a hely annyira kedvünkre van, hogy eldöntjük, másnap is itt ebédelünk. Talán a döntésünkben az is benne van, hogy legalább ennyivel segítünk ennek a rokonszenves vendéglősnek és munkatársainak, hiszen most egy ideig ide sem jön turista.
Talán már unalmas megjegyezni, de az 1000 út munkatársai most is remek szállodát választottak, egy hegytetőn lakunk, 2500 méter körüli magasságban, gyönyörű panorámával. Ritkán adódik, hogy az ember úgy érzi, eláll a lélegzete a táj szépségétől. Amikor beléptem a szobámba, és kinéztem az erkélyen, szó szerint elakadt a lélegzetem a látványtól, köröskörül hegyek, mélyen alattunk a városka… És az ágyamon a már említett angyalkafejes takaró.
Már fecsegek egy ideje, de most már éppen ideje, hogy elmondjam, miért is olyan érdekes, miért olyan különleges hely Lalibela? Mert ilyen hely nincs több a világon, ugyanis a legnagyobb, ember alkotta monolitikus sziklatemplomok találhatók itt!
Lalibela ma is fontos vallási központ és zarándokhely, évszázadok óta kiemelkedő szerepet játszik az etióp kereszténység életében. A város uralkodójáról, Lalibela császárról kapta a nevét, aki a 12.-13. században faragtatta ki a 11 templomot a környező sziklákból. A legenda szerint a trónörököst születésekor méhraj vette körül, ezért adta a királyné a fiúcskának a Lalibela nevet, ami azt jelenti, „a méhek tudják, hogy ez a gyermek uralkodó lesz".
Amikor Lalibela idősebb testvére, Harbay, a trónörökös ezt meghallotta, őrült féltékenységet érzett és aggódott, hogy elveszíti a trónját. Gyorsan meg akart szabadulni a riválisától, ezért mérget adott a testvérének. Az eszméletvesztés három napja alatt Lalibelát angyalok szállították a mennybe, ahol Isten elrendelte, hogy térjen vissza és építsen templomokat az ő tiszteletére.
Lalibela hívő keresztény lett, látomásai voltak, melyek Jeruzsálembe vezették. Amikor a muszlim csapatok terjeszkedései lehetetlenné tették, hogy a hívek elzarándokolhassanak a szentföldre, Jeruzsálembe és Betlehembe, úgy döntött, új vallási helyeket hoz létre. A legenda szerint elhatározta, hogy szent várost fog építeni szülőföldjén, a hegyvonulatokkal elzárt vidéken. Lalibelát ma is Új-Jeruzsálemként is emlegetik. Ezt igazolja az is, hogy a templom- együttesekben olyan elnevezéseket találunk, mint „Ádám sírja”, „Golgota”, „Betlehemi jászol”, „Mária Háza”… Az uralkodó Alexandriából hozatott kőfaragókat, akik a helyiekkel együtt mostoha körülmények között emberfeletti munkát végeztek. Fentről lefelé haladva alakították ki a szinteket, kivájták az ablakokat – az egyik templomnak szinte minden ablaka más és más formájú –, majd a belső tereket képezték ki, boltíveket, sőt oszlopokat is tudtak formálni, melyeknek a későbbiekben fontos tartószerepük lett. Ezt a monumentális építkezést vízelvezető árkokkal, átjárókkal, katakombákkal toldották meg.
Az egykori építők nemcsak kifaragták a katedrálisokat, de meg is védték azokat, hiszen a gondosan álcázott tervezésnek köszönhetően évszázadokon keresztül rejtve maradtak a kíváncsi szemek és a betolakodók elől.
Kedves Olvasó! Majd minden utazásomon megélek egy felkavaró pillanatot, amikor már nem az a fontos számomra, hogy „de szép, amit látok”, hanem valahol, a lelkem leges legmélyéről egyszer csak egy hatalmas érzelmi hullám önt el, ami semmihez nem hasonlítható. Talán ezt nevezik katarzisnak? Ezt kiválthatja egy emberi pillanat, de ugyanúgy a hely is, ahova régen vágytam. És amikor ráébredek, hogy igen, itt vagyok, megvalósult a régi álmom, előtörnek a könnyeim. Mint most is. Elbújok egy oszlop mögött, ahol szép lassan meg is nyugszom.
De folytassuk Lalibela történetét. A feltételezések szerint a templomok kifaragása közel 100 éven keresztül zajlott. A falakat freskókkal díszítették – ezek ma már alig kivehetők. A templomok mindegyikében különlegesen értékes ereklyéket, feszületeket és kéziratokat őriznek.
Leírhatatlan érzés ott állni a sziklatemplomok tövében. Felnézel a magasba, és csodálattal adózol az építőknek, a mesterembereknek és az egyszerű munkásoknak egyaránt. Közben pedig rengeteg kérdés vetődik fel: például hogyan voltak képesek ezeket kifaragni, milyen tökéletes térlátásuk lehetett, hogy belül oszlopokat, pilléreket tudtak kiképezni. És mindezt valószínűleg a kornak megfelelő, egyszerű eszközökkel? Hová tették a kitermelt, óriási mennyiségű követ, földet, amit a templomépületekből és a körülöttük lévő árkokból kiástak? Hogyan és hova szállították el ezeket? A kutatók, a régészek ma is keresik a pontos válaszokat.
Mindenesetre a legenda erre is ad magyarázatot: a helyiek hite szerint a templomokat azért tudták sziklába vájni, mert a férfiak és az angyalok megszakítás nélkül együtt dolgoztak. A férfiak nappal, az angyalok pedig éjszaka végezték a munkájukat.
Időgépben Lalibelában
Kedves Olvasó, játszottál már a gondolattal, ha lenne időgéped, mely korba szeretnél jutni? Én mindig a múltba mennék vissza, ha tehetném. Nos, itt Lalibelában ez a vágyam teljesült. Amikor leereszkedtünk a sziklatemplomok közé, mintha sok száz évet repültem volna vissza az időben, olyan érzésem lett, mintha az ókorban sétálgatnék. A templomokban nehezen szokik a szemem a félhomályhoz. Szűkös a hely, a falak füstösek, hiszen a múltban gyertyával, fáklyával világítottak, most is jószerivel annyi fény jön csak be, amit a szűk ablakok lehetővé tesznek. No, jó, itt-ott lóg egy energiatakarékos égő. Egy-egy oszlop tövében, egy félreeső zugban imádkozik valaki. Vállán a jellegzetes, imádkozásnál elmaradhatatlan fehér lepellel olyan, mintha ő is a múltból került volna oda. Aztán megjelenik egy pap, és nagyon is „jelenkorian”, kihozza a templom keresztjét. Több lalibelai templom keresztjét is volt módunk megcsodálni. De a gondári és az akszumi pap is büszkén mutatta meg saját templomának réges régi keresztjét. Nehéz eldönteni, melyik volt a legszebb, mind nagyon díszes műremekek, és mind nagyon régiek. A pap állja vakuink villanásait, közben áldást is oszt. És végül persze hogy várja az adományt.
De folytassuk a nézelődést. Ahhoz, hogy a templom együttes egyik építményéből átjussunk a másikba, szűkös átjárókon mászunk, olykor kúszunk át. Beleborzongok, ki mindenki és mennyi ember járhatott már itt, hiszen a lépcsők lekoptak az évszázadok során. Meg kell birkóznunk a magas lépcsőfokokkal is – ilyenkor szoktam megjegyezni, a helyhez nem túl illendően: lányok, most popsira gyúrunk! -, de nemcsak a magasságuk okoz nehézséget, hanem a csúszósság is, hiszen zokniban vagyunk. Egymásba kapaszkodunk, olykor húzzuk-vonjuk egymást, de helyi kísérőink is kitesznek magukért. Az egyik átjárónál azt javasolja idegenvezetőnk, ne gyújtsunk fényt, mert akkor átélhetjük mi is, milyen volt annak idején egy ilyen helyen átmenni. A koromsötét átjáróban tapogatózva haladunk, olykor egymás sarkára lépünk. Ekkor átvillan rajtam, ilyen lehet az, amikor az ember vak, és semmit nem lát?! Teljesen elveszítem a tér- és időérzékemet. Nem tudom felmérni, milyen hosszú ez az átjáró, és azt sem, mennyi ideje lépegetünk. Fellélegzek, amikor végre előttünk feldereng a fény… De korán örültem, hiszen nem várt akadályba ütközöm – nem kis derültség közepette –, ismét átélem a „hajóbalesetem” pillanatait. Itt is olyan magasra kell felmászni, hogy alulról reménytelennek látszik. Azonban barátaim, utastársaim nem hagynak cserben, alulról tolnak, fentről pedig húznak. De most már szinte fellibbenek – na, jó, ez enyhe túlzás -, nem szerencsétlenkedem, mint néhány nappal ezelőtt.
Valamennyi templom közül talán mégis a Szent György templom kerül legközelebb a szívemhez. Lehet, szerepet játszik ebben az is, hogy képeken korábban már sokszor láttam. Most, amikor ott állok előtte, elönt az ismerősség érzése. Ez egy különálló építmény, talán e miatt még különlegesebb. Az összes monolit templom közül ez a keresztformára vésett épület a legelegánsabb – már ha illik ide ez a kifejezés. Méreteit tekintve hatalmas – tizenkét méter magas, és a kereszt alakja is tizenkét méter. A legenda szerint ez a templom épült utoljára. Elképzelhető, hogy amikor az építők már nagy tapasztalatra, gyakorlatra tettek szert, e remekművel akarták megkoronázni addigi alkotásaikat. Olyan, mint egy szép ékszer, páratlan szépségét a tökéletes arányoknak és a díszítéseknek köszönheti.
Lalibela ma is jelentős szent hely, ott jártunkkor is rengeteg zarándokot láttunk. A sziklatemplomok állapotának megőrzéséért az egyház és az állam közösen vállal felelősséget. Szükség is van erre, hiszen a templomok vízelvezető árkai évszázadokon át földdel töltődtek fel, gyakran kisebb földmozgások is rontottak a helyzeten. Így a sziklatemplomok egy-egy része kritikus állapotban van, éppen ezért védőtetőt építettek föléjük. Amik persze útban vannak, amikor fotózunk, de belátjuk, szükség van rájuk, hiszen ezek a sziklatemplomok a múltból itt maradt kincsek.
Még érdekességként leírom, hogy Európában nagyon sokáig nem tudtak e csodás templomok létezéséről. Először 1520-ban egy portugál felfedező, Pero da Covilha és Francisco Alvares szerzetes számoltak be a hihetetlen szépségű keresztény templomok létezéséről. Utána 300 évnek kellett eltelnie, mire a következő európai beszámolóban írtak róla.
Útleírásomból nem hagyhatom ki a Yemrehana Krestos barlangtemplomot sem. Ez jó 40 km-re északra esik Lalibelától, így autóbusszal megyünk. Az élmény már ismerős, zötyögős, göröngyös, kanyargós úton haladunk. De így van időnk hol a tájban gyönyörködni, hol álmélkodni, olykor pedig megdöbbenni a látványtól. Kopár hegyek köröskörül, 2000 méter fölött vagyunk, itt-ott szalmatetős sárkunyhókat látunk, ahol van egy kis vízszintes terület, azt biztos, hogy megművelik. Sajnos, itt is csak középkori eszközökkel dolgoznak.
Templom a sziklabarlang mélyén
Egy kicsi faluból kell felbattyogni a magasabban rejtőző építményhez. Egy pillanat alatt körbekapnak minket a segíteni és így némi pénzhez jutni vágyó gyerekek, fiatal fiúk. Sőt, nagy botokat is ajánlgatnak, no, ebből is sejtem már, nem lesz túl könnyű a feljutás. De a magyar virtus megint felülkerekedik bennem, nem fogadom el a segítő kezeket és a botokat sem. Nekiindulok, és az sem zavar, hogy a felmálházott, lassan bandukoló csacsik is megelőznek. Néha megállok, hogy a tájban gyönyörködjem, persze ez jó alibi, hogy kiszuszogjam magam. Így is az elsők között érek fel. Előttünk egy sziklahasadék, kintről nem igazán látni azt, amiért ide felkapaszkodtunk, egy modern fal zárja be, amelyet az 1980-as években építettek egy régebbi helyett. A Yemrehana Krestos templomot a 11. és 12. század között az azonos nevű király építtette. Az ősi Akszumi Királyság építészeti hagyományait követi, márványból – ebben bizonytalan vagyok, hogy valóban márvány-e - és libanoni cédrusfából készült. A félhomályban megcsodáljuk ezt a különleges, “csíkos” templomot, számomra van benne valami világias. Sok ablak – de ezek vak ablakok - díszíti, mind más és más, mintha a tervező meg akarta volna mutatni, hogy mennyi félét tud. De eszembe villan – elnézést a játékos gondolatért – Eötvös bohóc, amikor azt mondta: “de van máááásik!” – és elővette az újabb hangszerét.
Aztán tovább haladunk a barlang mélye felé – beleborzongok a látványba -, ahol több ezer egymásra helyezett múmia hever. Az előző századok zarándokai ide hozták el szeretteiket, akik így őseik közelében leltek végső nyugalomra. Szerencsénk van, most is előkerül egy pap, aki hatalmas kulccsal kinyitja a templomot, így belülről is körülnézhetünk. A freskók, a festett mennyezet, a faragott díszek már igen csak megkoptak, de így is csodálatra késztetnek, elismeréssel adózva az elődöknek.
A lalibelai sziklatemplomokon kívül mintegy 150 hasonló építmény létezik Etiópiában. A többségük az északi Tigray régióban található.
Amikor az írásban eljutottam idáig, természetesen kíváncsi voltam, hogy mi mindent ír még az internet erről a témáról. Ott olvastam, hogy egy szenzációs régészeti eredmény ismét ráirányította a figyelmet az afrikai ország 25 milliós keresztény közösségére - sőt, az egész épített világörökségre. Újabb vizsgálatok szerint ugyanis Etiópia legősibb keresztény műemléke még sokkal régebbi, mint eddig gondolták. A tudósok eddigi véleménye szerint a Lalibelában fekvő, 11 sziklába vájt templomból álló épület-komplexum i. sz. 1200 körül keletkezhetett. Egy brit régész azonban azt állítja: a később templomként használt helyiségek eredetileg erődítménynek készültek - méghozzá fél évezreddel korábban.
„A felfedezésnek köszönhetően egészen másképp kell értelmeznünk Afrika legismertebb, őslakosok által emelt keresztény műemlékét” - állítja David Phillipson, a Cambridge-i Egyetem afrikai régészettel foglalkozó kutatója. A tudós tanulmánya szerint a tizenegyből két szentély (a Merkuriosnak, egy helyi szentnek és Gábriel arkangyalnak szentelt templom) eredetileg egy erődrendszer részei voltak, melyet az Akszumi Birodalom felbomlását követő, politikailag instabil időszakban építettek az i. sz. 7. század közepén.
Az új kutatási eredmények arra a kapcsolatra is rávilágítanak, mely a kereszténységet a 4. században felvevő akszumi civilizáció és a késő-középkori Etiópia között fennállt. Az akszumi templomok számos építészeti megoldását ugyanis viszontláthatjuk Lalibela 10. és 11. században a sziklákból kivájt templomain.
A fárasztó nap után, alkonyatkor útitársaimmal kiülünk a szállodánk tetőteraszára. A naplemente színeiben tündöklik táj, a természet szépsége, a bennünket körülölelő hegyek harmóniája segít lenyugtatni a lalibelai két nap élményeitől zaklatott lelkemet.
Mind tudjuk, érezzük, hogy lassan el kell indulni hazafelé. Egyre több hír érkezik Magyarországról is, Európából is, egyre több országot zárnak le. Sőt, Etiópiában is bezárták az iskolákat, múzeumokat, szórakozóhelyeket. Másnap háromszor változtatnak a fővárosba induló gépünk indulásán, végül reggel helyett délután repülünk. Kiderül, ez az utolsó gép ebből az irányból a főváros felé. Etiópiát is lezárják, ha valaki most érkezik ide, két hetet karanténban kell töltenie. Borzasztó belegondolni, mi történne, ha Afrikában tombolni kezdene a koronavírus. Abban biztos vagyok, mi nem veszélyeztettünk senkit, egészségesen jöttünk, és mind egészségesen megyünk haza. Sőt, arról sincs tudomásom, hogy már itthon bárki is megbetegedett volna közülünk.
Elmaradt randevú
Sajnos elmaradt egy fontos randevúnk Addis Abebában, ugyanis Lucyvel még nagyon szerettük volna találkozni. Bár ha a kis hölgy kibírta nélkülünk néhány millió évig, akkor a következő találkozást még megvárhatja. Ami persze nem valószínű, hogy létrejön, hiszen még annyi szép helye van a Földnek, ahova jó lenne eljutnom! Szóval ki is ez a Lucy?
Utunk során megbizonyosodtunk róla, hogy Etiópia lakosai nagyon komolyan veszik a történelmüket. Elfogadott tény, hogy az első emberek az Etiópiában található Rift-völgyből származnak. Éppen ezért Addis Abeba valószínűleg leghíresebb lakosa Lucy.
A 3,2 millió éves előember, az Australopithecus afarensis nevű faj tagja. Apró csontvázát amerikai kutatók fedezték fel 1974-ben Etiópiában, a Danakil sivatagban. Lucy maradványainak másolatát a Nemzeti Múzeum alsó szintjén helyezték el, a valódi csontokat a múzeum levéltárában őrzik. Lucy csontvázának mintegy 40 százaléka maradt fenn. Egy méter magas és kevesebb, mint harminc kiló lehetett. A kutatók feltételezik, hogy Lucy úgy halt meg, hogy leesett egy fáról. És még egy érdekesség: nevét a Beatles Lucy in the Sky with Diamonds című dala után nevezték el. Sajnos, a Nemzeti Múzeumot is bezárták, ezért maradt el a nagyon várt randevúm Lucyval.
Mit csinál egy turista a hazautazás utolsó délutánján? Hát persze hogy shoppingol! Idegenvezetőnk, Shimi elvitt minket egy ismerőse kis boltjába. Kisebb-nagyobb ajándéktárgyak a polcokon, de semmi lelkesítő! Igaz, engem már hiába lelkesítene, mert már annyi pénz sincs a zsebemben, hogy a legolcsóbb kulcstartót megvegyem. Aztán megjött a tulaj, és mintha Aladdin kincses barlangjába jutottunk volna, a látszólag sehova nem vezető ajtó kitárult, és egymásba nyíló szobákba kerültünk, ahol Etiópia régiségei sorakoztak, szó szerint egymás hegyén-hátán. Kardok, pajzsok, fejtámlák, ékszerek, és mindenféle eszköz, láthatóan a régmúltból is. Meg sem kérdeztük, mi mennyi, mert ezek már láthatóan értékes régiségek voltak. Múzeumba való darabok. Milyen jó lenne, ha odajuthatnának!
Előtte még egy bevásárlóközpontban is nézelődtünk egy kicsit, ahol 5 szépséges, etióp színekben pompázó bögrét vettem – zöld, narancs, kék, sárga díszítéssel.
Azt már itthon néztem meg, mit is jelképeznek ezek a színek. A kék szín a béke szimbóluma, a zöld a termékenység, a munka és a haladás szimbóluma, a sárga a reményé, az igazságé és az egyenlőségé, a vörös pedig az áldozathozatalé és a szabadságért és egyenlőségért vívott hősies harcé. A pentagram pedig Etiópia népeinek és nemzetiségeinek egységét jelképezi.
Búcsúzóul azt kívánom, hogy mindezek a szimbólumok is erősítsék, gazdagítsák e csodálatos ország lakóit.
በህና ሁን (behina huni)