Grúziai anzix 2. Grúzia, a szeretni való ország!
Néhány hete Grúziában jártam, az 1000 út utazási irodának és a grúziai GeoDiscovery utazási irodának köszönhetően. Írásom első részében az ország történelméről, látnivalóiról meséltem. Most inkább a hétköznapokról villantok fel egy-két pillanatot, élményt, amennyire a néhány nap lehetőséget adott.
Gyerekkorom óta imádok térképeket nézegetni, bogarászni. Akkor régen a vágyakozás és a kíváncsiság vezérelt, „ha én egyszer eljuthatnék oda, de jó lenne, ha láthatnám ezt meg azt a csodát!" – és lám, azóta sok álmom valóra vált, de a térképek iránti vonzalmam nem múlt el. Természetesen pontosan tudtam most is, hol is terül el Grúzia, mégis nagy élvezettel nézegettem a térképet, keresgéltem azokat a helyeket, amelyek a programunkban szerepelnek: Tbiliszi, Mcheta, Kazbek, Kutaiszi, Gori és a többiek.
Szeretek alaposan felkészülni egy-egy út előtt, nemcsak a tudnivalókból, látnivalókból, hanem „térképészetileg" is, hogy majd amikor már a „tetthelyen" vagyok, pontosan tudjam, mit hol találok, hol kell jobbra vagy éppen balra fordulni... Ez a felkészülés megadja az „ismerősség" érzését, mintha már korábban is jártam volna ott. Persze azért engem is érnek meglepetések. Bár most Grúzia a téma, de elmesélem az utóbbi idők egyik legnagyobb tévedését. Két éve ősszel, Erika húgommal néhány napra „kiruccantunk" Isztambulba, megvolt a szállásunk, a többiről mi magunk gondoskodtunk. Az első feladat az volt, hogyan jutunk el a repülőtérről a szállodáig. Erika mindig mindent rám bíz, én meg élvezem ezt a bizalmat – mint ez alkalommal is. Megérkezéskor ülhettünk volna taxiba, de minek, hiszen tökéletes a tömegközlekedés. A legtöbb repülőtérről ez már nagyon egyszerű. Amúgy is felesleges kiadás lenne, ne költsünk ilyesmire! – vélekedtem. Egyébként is, a térkép szerint, ha megérkezünk az Atatürk repülőtérre – Istenem, most mondják a hírekben, megint micsoda borzalom történt! Mikor lesz vége ezeknek a terrortámadásoknak?! –, onnan metróval, villamossal simán eljutunk a szállásig. Mindent pontosan beazonosítottam a térképen, tudtam, hogy kell a metróig eljutni, ott melyik vonalra szállni, hány megállót menni, mikor kell villamosra ülni, és mikor leszállni. Tökéletes nyugalomban ültem a gépen, simán landoltunk, kinéztem az ablakon, és abban a pillanatban megállt a szívverésem. Az Atatürk Nemzetközi repülőtér felirat helyett valami egészen más feliratot láttam: Sabiha Gökcen nemzetközi repülőtér! Minden magabiztosságom elillant, egy pillanat alatt rájöttem, nem ott vagyunk, ahol lennünk kellene. Borult a papírforma! De akkor hol vagyunk?! Még Európában vagy ez már Ázsia?
No nem szaporítom tovább a szót, szerencsénkre kedves és tapasztalt magyar útitársak eligazítottak minket – igen, már Ázsiában voltunk –, felvilágosítottak, hogy a fapados járatok mindig ideérkeznek. Mázsás kő gördült le rólam! Így aztán Üsküdárból autóbusszal és hajóval átkeltünk a Boszporusz másik partjára, vissza Európába. A Galata hídtól pedig már eligazodtam, mivel a térképet jól átnéztem, így a szállodáig is könnyen eljutottunk, csak éppen a másik irányból.
Indulás előtt sokat gondolkoztam, vajon milyen útvonalon repülünk: Törökország, netán Ukrajna vagy talán a Fekete tenger felett... Éjszaka indultunk, már jó órája úton voltunk, amikor engedve kíváncsiságomnak, megkérdeztem az egyik stewardess-kislányt, szó szerint kislány, talán, ha húsz lehetett. „ Mondja, kedves, a tenger fölött vagyunk már?" . Hatalmas, csodálkozó szemekkel meredt rám. „Tengeeer?!" Kis gondolkodás után jött a frappáns válasz: „Igen, azt hiszem, valamilyen tenger felett repülünk!" Több kérdésem ezután nem volt!
Miközben e sorokat írom, tudom először megfogalmazni, hogy mi számomra a legvonzóbb Grúziában: nagyon szeretni való ország! Mert persze vannak a világon országok, ahol még magasabbak a hegyek, ahol szebbek és rendezettebbek a városok, az épületek, ahol könnyebb közlekedni...
Grúzia első pillanattól kezdve valami olyan természetességgel fogad és vesz körül, amitől könnyen otthonosan érzed magad. De beszéljek csak a magam nevében. Nincs benne semmi „csináltság", rafináltság. Itt jól megfér egymás mellett a keleti és a nyugati kultúra, a szépen felújított jellegzetes fedett erkélyes épület, a neves olasz építész által tervezett gyalogos híd a Kura folyó felett, az elhagyott, romos épület is... Kedves emberekkel találkoztam, lehet, egyszerűen csak szerencsém volt? Tudnék más tapasztalatról is mesélni, itáliai vagy éppen svájci élményekről, benyomásokról e téren...
Sokfélék vagyunk mi, utazók. Én azok közé tartozom, bárhova is érkezem, először is kitárom a szívemet. Tudom, ez olyan megfoghatatlanul hangzik. Elsősorban igen kíváncsi a természetem, ezért is indulok útnak, újra és újra, mert vonz az ismeretlenség, az idegen tájak, a más kultúrájú emberek, különben miért is mennék oda?! Semmiképpen sem azt keresem, ami ugyanolyan, mint itthon, nem kezdem el hasonlítgatni más országokhoz, „bezzeg....". Nem, ha én valahova megérkezem vendégként, bárhová a világon, akkor elfogadom a szokásokat, tisztelem azokat, és feltétlenül keresem a kontaktust az ott élőkkel. Lehet, ez csak egy mosoly, de tudjuk, a „mosolydiplomácia" mindennél erősebb két ismeretlen ember között.
A könnyű kapcsolatteremtésben az is segít, hogy mielőbb megtanulok az ő nyelvükön néhány szót, mint például Grúziában a köszönöm „didi madloba" (დიდი მადლობა). Ezzel sikerült is mind ahányszor mosolyt csalnom a grúzok arcára is. Lehet, hogy pusztán a kiejtésem miatt? Nem baj, a lényeg, hogy mosolyogtak rám.
Messze földön híres a grúz vendéglátás, amiről már jóval korábban hallottam, mielőtt elutaztam volna hozzájuk. Anno még Moszkvában mondta egyszer egy orosz barátom: ha egy grúzhoz elmész vendégségbe, még véletlenül se dicsérj meg rajta vagy a házában semmit, mert fogja, és máris odaajándékozza neked.
Mostani vendéglátóink mindent megtettek azért, hogy minél jobban érezzük magunkat. Jól szervezték meg ezt az igen sűrű négy napot, soha nem sürgettek, „indulni kellene már". Jó érzékkel hagytak nézelődni, ismerkedni a látnivalókkal, étkezni, megpihenni...
Megszeretem ezeket a fiatalokat: Gigi, Gari, Anja, Nodar, Georgi, ők alkotják a GeoDiscovery csapatát, intelligens, tehetséges fiatal társaság. Azon dolgoznak, hogy minél több utazó legyen kíváncsi nagyszerű, ősi országukra, és hogy minél többen válasszák úti célul ezt a lenyűgöző, különleges. világot.
Már az első ebédnél is kiderült, hogy az étkezésnél – ami leginkább egy mesebeli terülj asztalkámhoz hasonlítható –, a grúzok nem ismerik, de meg sem hallják azt a szót, hogy nem!
Most már magam is igazolom annak a mondásnak az igazságát, hogy csak az a jó grúz háziasszony, akinek az asztalán nem látszik ki az abrosz a rárakott ételek alól. Igen, ebédről ebédre, vacsoráról vacsorára megtapasztaltuk ezt a pazar vendéglátást.
Talán utolsó este, amikor a pincér már kénytelen volt tornyozni az ételeket, egymás hegyére-hátára rakta az újabb és újabb fogásokat, mert nem volt több hely az asztalon, elgondolkoztam valamin. Ha mondjuk, egyikük eljönne Magyarországra, meghívnám az otthonomba, és megvendégelném: biztosan készítenék valami előételt, lenne leves, és esetleg két-három fogás főétel, a végén pedig desszert...vajon akkor ő úgy érezné, hogy „szegényesen" láttam vendégül? Aztán kikívánkozott belőlem a kérdés, Garihoz fordultam, aki egy évig Budapesten tanult. Elnevette magát, majd csak annyit mondott: „...dehogy, csak tudod, a grúzok nem normálisak!"
Miket ettünk? Nem fog eszembe jutni minden, de megpróbálom.
A hacsapuri, a jellegzetes grúz lepény, elmaradhatatlan része az étkezésnek. Leheletnyi vékony tészta, benne tejfölös túró vagy sajt. Nagyon finom, már önmagában ezzel is ellennék.
Ettünk lobianit, fűszeres babkrémmel töltött kerek lepénykenyeret.
Mindig volt az asztalon pkhali, különböző zöldségekből, dióból és gránátalmából készült krém, amit leggyakrabban spenótból készítenek, de megkóstoltuk a céklás változatot is.
Itt fedeztem fel, hogy a dió nemcsak sütibe való, hanem krémes tölteléket lehet belőle készíteni. Egyik kedvencem lett a badrijani nigvzit, a zamatos diókrémmel töltött padlizsánszeletek. Minden alkalommal ott volt az asztalon, egyszer sem tudtam ellenállni neki.
Annyira ízlett, hogy itthon már el is készítette a húgom, még fejlesztés alatt áll.
A khinkalit is megkóstoltam, inkább udvariasságból vagy kíváncsiságból... ez az egyik legismertebb grúz étel, a hússal töltött, vízben főtt tésztabatyu. Kicsit hasonlít a pelmenyihez ( orosz húsos derelye ), de jóval nagyobb annál. Nem is nagyon tudtam, hogyan kezdjek hozzá...de vendéglátóim, látva tétovázásomat, megmutatták. Gyorsan letetették velem a kést-villát, kézbe vetették velem, és először a levet kellett kiszürcsölni, majd a benne lévő húsgombócot megenni. Azt hittem, a tésztát is meg kell enni, már bele is haraptam, mikor megláttam, ők bizony azt ott hagyják. Én is így tettem.
Az ostrit nem kóstoltam meg, a paradicsomos marharagú nem vonzott. De aki evett belőle, dicsérte.
Soroljam még?
Természetesen került az asztalra saslik is, sertésből, csirkéből és halból.
És majd elfelejtettem az abkazurát, ami darált sertéshúsból készül, gombóccá vagy kisebb kolbászkákká formázzák. Különlegesen ízesítik, kerül bele egyebek között fahéj, só, bors, zeller, általában friss gránátalmamagokkal és tkemali szósszal kínálják. No, ezt sem hagytam ki, egyik alkalommal sem. Isteni!
Korábban is ismertem a koriandert, de friss zöldfűszerként most fedeztem fel! Ha eddig nem kóstolták, próbálják bátran ki, húsokhoz, salátákhoz is finom. Azóta rendszeres veszünk a piacon, sőt, már vetettem is cserépbe, hogy mindig legyen kéznél. Micsoda különleges ízt ad az ételnek!
És a sokféle zöld saláta sem maradhatott el az étkezésekből. Ennyi éppen elég kedvcsinálónak!
Na, jó, idebiggyesztem még a végére a csurcselát. Amikor megláttam az első árust, azt hittem, valami füstölt kolbász féle – a magyaros fantáziámból erre tellett. Aztán közelebbről nézve kiderült és el is magyarázták, ez az egyik legnépszerűbb grúz édesség. Művészneve mustkolbász.
Földimogyoró vagy dió liszttel elkeverik a szőlőlevet, és ezzel a masszával körülveszik a diót vagy mogyorót, gyertya alakban egy cérnára felfűzik és kiszárítják. Rendkívül finom édesség, és egyáltalán nem túl édes, mint ahogy némelyik keleti édesség túl gejl tud lenni.
Látom, ismét sikerült bőbeszédűnek lennem, de azért még elmesélem, hogyan perdültem táncra Grúziában.
Vendéglátóink egyik este elvittek minket egy olyan szórakozóhelyre, ami a legtöbb szervezett utazás része szokott lenni: nemzeti estre. És ezt én – bevallom – rendre ki is szoktam hagyni. De most magával ragadott a hely, a hangulat, a sokszínű „népség", aki összegyűlt abban a hatalmas térben. Már sokan voltak, amikor megérkeztünk: kazahok, litvánok, oroszok, izraeliek, grúzok, és még ki tudja, milyen nációk. Az asztalunk most is, rövid időn belül felvette a „terülj, terülj asztalkám" alakzatot, a pincérek felváltva hordták az ételeket, mellé finom bort, chachát – ez a helyi törkölypálinka. Nem maradhatott el a kedvenc bordzsomi sem – az oroszok hívják borzsominak –, nagyon finom és nagyon egészséges ásványvíz. Közben elkezdődött a műsor. Megjelent öt, nagy szőrmesapkás, nemzeti viseletbe öltözött fiatal férfi, és dalra fakadtak, énekükkel, előadásmódjukkal a zord Kaukázust varázsolták oda. Engem teljesen magával ragadott zengő hangjuk. Egyszer hallottam valakitől: a legszebb hangszer az emberi hang. Ezen az estén újra megéreztem ennek a mondatnak az igazságát.
Természetesen nem maradt el a néptánc sem, a lányok karcsún, légiesen, finoman siklottak a parkettán, a férfiak pedig hozták a vad hegyi legények stílust, karddal a kezükben. Annak idején sok gálát vezettem itthon is, Moszkvában is, ismerős ez a módi.
Kellemesen telt az este. Finomak voltak az ételek, jókat beszélgettünk. A hivatalos rész végeztével váltottak a műsor stílusán, egy pár világslágereket kezdett énekelni. Ahogy mondani szoktuk, a hangulat egyre fokozódott, mind többen indultak a táncparkett felé, ki párral, ki egyedül... Igen, jó orosz szokás, hogy a lányok nem zavartatják magukat, ha nincs fiú partner, akkor két lány is, senkitől és semmitől nem zavartatva, vígan táncol egymással. Láttam, most is sokan így tesznek. Közben pedig legkedvesebb útitársam, Brigi egyre csak arról mesélt, gyerekkora óta mennyire szeret táncolni, csak kár, hogy mostanában egyre ritkábban van lehetősége. Na, mondom, akkor gyere! Nehogy már csak azért ne táncoljunk, mert nincs, ki felkérjen minket! Bele a sűrűjébe! Nagyon jó kedvem lett, pedig csak Bordzsomit ittam. Aztán végre megmozdultak a társaságunkban lévő fiatalok is, szép lassan ők is megjelentek a táncparketten, és végül nagyon jó bulit csaptunk. A végén mindenki táncolt, férfiak a nőkkel, nők a nőkkel, keveredtek a nációk, a grúz a kazakkal, a litván az orosszal, már mindegy volt, ki honnan érkezett, a jó kedv eluralkodott. Rajtam pedig a büszkeség áradt el, hogy én, az „öreglány" táncoltattam meg ezt az ifjú társaságot.
Lassan grúziai mesém végére érek. Írhattam volna még az utazó számára más fontos dolgokról, mint például a közlekedésről. Sajnos, csak nagyon kis távolságon van még autópálya, Kutaisziből elindulva Tbiliszi felé. De láthatóan építkeznek, tehát előbb-utóbb meglesz ez a komfort is. Azért a sebességgel nem volt gond, a gépkocsivezetők nyugodtan száguldoznak, még a záróvonal, a sebességkorlátozó táblák sem szabnak határt. Az egyetlen dolog, ami fékezésre kényszeríti őket, a tehenek, akik ha nem is szentek, mint Indiában, de nagy nyugalommal vonulnak át az országúton.
Utolsó esténket Kutaisziben töltöttük, hiszen a gépünk kora hajnalban indult haza. Vacsora előtt felsétáltunk a város egyik dombján magasodó Bagrati székesegyházhoz (Istenanya elszenderedése székesegyház), a katedrális a 11. század elején épült. A középkorban részben lerombolták, nemrég azonban újjáépítették. 1994-ben a Világörökség része lett, ahonnan nemrég kizárták, mert egy modern lifttel megbontották, elcsúfították az amúgy szépséges épület egységét.
Mire felérünk a kanyargós lépcsősoron, már alkonyodik. Soha nem felejtem el ezt a pillanatot: az égbolt tobzódik a színekben, egymásba folyik a lila, a rózsaszín, a türkiz, a mélykék... ott magasodik előttünk az ezer éves katedrális harmonikus épületegyüttese, a messzeségben a Kaukázus hófödte csúcsai villannak fel, a közelünkben egy hatalmas cédrus teszi teljessé a látványt. Alattunk szép lassan kigyúlnak a város fényei. Megfog a pillanat, nem sietünk, álldogálunk, nem tudok betelni a látvánnyal. És egyszer csak a látóhatáron megjelenik a telihold, a maga sötét narancsos gömbölyűségével. Lenyűgöző látvány. Gyorsan emelkedik, ilyenkor érezni, mennyire „siet" a Föld...
Azt hiszem, éppen ezt szeretem legjobban az utazásokban! Hogy ezeket az érzéseket már soha többé nem lehet kitörölni a szívemből. Ha mostantól Grúziára gondolok, vagy a világnak arra a sok szép helyére, ahol megfordultam már, újra felélednek ezek az érzések, amiket haza hoztam magammal.