Hollandia 2.
Úgy döntöttem, időrendben mesélem el hollandiai kirándulásomat. Az első rész már megjelent, aki nem olvasta, pótolhatja.
A múltkor éppen csak elkezdtem a mesét, az első napunk még tartogatott élményeket. Laura ismer engem, jó néhányszor utaztunk együtt, ezért tudja, telhetetlen vagyok, nem ismerek fáradtságot, a kíváncsiságom mindig győz.
Így most is, visszatérve a diáktanyára, éppen csak szusszanunk, és máris előáll az ötlettel, mi lenne, ha kimennénk a piacra? Választhatnám a kényelmesebb megoldást, a villamost, de egy részt drágállom, meg akkor elmaradna a napi gyaloglási penzumom, arról pedig szó sem lehet, tehát elindulunk - gyalog. Hollandiában gyorsan kialakítom azt a szokást, hogy csakis a napos oldalon vagyok hajlandó menni... Már amikor süt a nap. Laura megjegyzi:"Milyen gyorsan holland lettél, Mami!"
Bárhol járok a világban, ha tehetem, a piacra biztosan elmegyek. Szeretem a nyüzsgést, a színeket, az illatokat, a kofákkal is hamar szót értek, a „mosoly diplomácia" mindig segít. A hágai piacra ( Haagse Markt) nem az úri népek járnak, ez már első pillantásra látszik, viszont éppen ettől izgalmas. Mintha nem is Európában lennénk, hanem mondjuk Marokkóban vagy éppen Jordániában, nyüzsög a sokszínű népség. Ha egy lélek sem lenne a piacon, csak a megrakott pultokat látnám, akkor is azt gondolnám, valami egzotikus országban járok, hiszen mi szem-szájnak ingere, minden megtalálható itt. Sok olyan zöldséget látok, aminek nem hogy a neve ismeretlen, de elképzelni sem tudom, hogyan kell megfőzni, elkészíteni. A kofák szívesen magyaráznak. A kedvenc mangóm, papayám, görögdinnyém túl hétköznapi a sok „nevenincs" színes, kívánatos gyümölcs között. Jó ideig ellenállok minden színnek, illatnak, aztán mégis győznek az érzékek, végül a helyi specialitást, a tipikus holland sült halat (kibbeling) kóstolom meg, finom fokhagymás kencével. Azért egy frissen sült hekk-kel nem cserélném el! A friss halas pultnál álmélkodunk még egy ideig, az apró kagylóktól a tengeri szörnyekig óriási a választék. Kicsit pironkodom saját magam előtt, mert itthon leggyakrabban csak valami fagyasztott tengeri hal kerül a tányéromra.
Gyalog megyünk haza, de a korai kelés okozta fáradtságomon, a köhögésemen kis pihenő után megint csak felülkerekedik turista énem, elindulunk a tengerpartra. Jó, ide már villamossal. Sietnünk kell, mert 7 óra 5 perckor nyugszik a Nap, nem szeretnénk lekésni a naplementét, „Ő" biztosan nem fog megvárni. Olyan 7 fok körül van. Fúj a szél, mégis sokan vannak. A méltóságteljesen elnyúló hullámok hosszan beterítik a homokos partot. Sokan kézen fogva sétálnak, a fiatalok rövid ujjú pólóban fociznak, a kis gyerekek meg, mintha rekkenő meleg lenne, hemperegnek a hideg homokban. Már a látványba is beleborzongok. Na persze, ők ide születtek, nekik ez meg sem kottyan. Megjegyzem Laurának, milyen jó lehet itt nyáron, a kellemes langyos melegben sétálgatni, az éttermek, kávézók teraszán üldögélni. Apropó, milyen itt a nyár – kérdezem a kis „helybélimtől". A válasz: „Már nagyon várom a nyári szezont, ugyanis az az év legmelegebb napja!" No comment!
Másnapra az időjárás előrejelzés meleget ígér, lesz vagy 14 fok. Irány Amszterdam!
Jó harminc éve voltam már itt, emlékeim szerint békésen sétálgattunk a csatornák partján. Éppen ezért, amikor a vonatról leszállva elindulunk a főtér felé, sokkol a látvány: a széles utcán hömpölyög a tömeg, mintha nem is Európában, hanem valahol, mondjuk, Pekingben lennénk. Akár a „megtelt" táblát is ki lehetne tenni Amszterdamra.
Ahogy az itt élők mondják, kulturális „ütközés" vagy „összecsapás" színhelye ez a város. Nézem az arcokat, a földkerekség minden bőrszínárnyalata felvillan, a fülemet bábeli hangzavar teszi próbára. Szeretek nyelveket felismerni, ez most szinte lehetetlen, annyiféle a variáció.
Azon is elgondolkozom, vajon ki turista és ki helybéli vagy ki az, akit a munkája szólított ide a világ valamelyik sarkából?
Amszterdam a múzeumairól – is – híres, de ma valahogy nem vágyom bemenni sehova. Pedig óriási a választék: Van Gogh Múzeum, Rijsk Szépművészeti Múzeum, Rembrandt lakás múzeum, Chagall kiállítás, Mme Tussaud, Táska és pénztárca Múzeum, Szex és prostitúció Múzeum... Nem hajt az az érzés, mint oly sokszor, hogy most vagyok itt, most kell mindent megnéznem, mert lehet, hogy soha többé nem hoz erre a jó sorsom. A döntésemben most benne van az is, hogy biztosan tudom, jövök még a lánykámhoz, hiszen egy ideig a tanulás még ideköti. Ma szívesebben sétálgatok vele, kéz a kézben, csacsogva hol semmiségekről, hol az élet fontos dolgairól. Hiányzott már, hogy csak úgy, létezzünk egymás mellett...
Elérkeztem a hollandiai mese egy fontos pontjához. Mert ha Hollandiába megy az ember lánya, akkor találkozik „néhány" kerékpárral. Laura már az elő pillanatban felkészített: Mami, itt mindig a bicikliseknek van elsőbbségük, ha lelépsz a járdáról, nézz körül, nem egyszer, de legalább százszor. Ők nem fognak vigyázni rád!
Hollandia lakóinak száma 17 millió, cirka 40 millió kerékpár van az országban. Néha az az érzésem, mintha roncs derby-n lennék, semmi flanc, semmi csili-vili drága járgány. Szinte mindegyikről megállapítom, ennek már a MÉH-ben lenne a helye, ősöreg matuzsálemeken, rozsdás régiségeken tekernek, száguldanak a hollandok. A válasz, hogy miért ilyen ócskák a biciklik, egyszerűen hangzik: hogy ne lopják el őket. Lépten-nyomon „bicikli parkolókra" bukkanunk, olykor több emeletesre. Ha valaki nem ide köti be a járgányt, hanem csak leteszi valahol, nem kijelölt helyen, jönnek, begyűjtik, és súlyos pénzekért, 30-40 euróért kaphatja vissza a tulajdonos.
A közlekedési hierarchiában is a piramis csúcsán a kerékpárosok állnak, nekik mindent, de tényleg mindent lehet. Csakis nekik lehet igazuk, még akkor is, ha a közlekedési szabályok mást igazolnának. Magam is láttam, ahogy egy igen öntudatos kerékpáros hölgy alaposan kiosztott egy mögötte álló, rá dudáló autóst. A hierarchiában utánuk az autósok következnek, és csak utánuk a gyalogosok – már ha túlélik!
Hajókázunk is egyet a csatornákon, más a perspektíva innen, mint a partról, a szorosan összebújó több emeletes házak a múltat idézik. Mire kiszállunk a hajóból, igen csak megéhezünk, ezért vacsorázni indulunk. Bevallom, nagyjából egy órát töltöttünk azzal, hogy eldöntsük, hova üljünk be? Kínaiba, szurinámiba, thaiba, olaszba, vietnámiba, ausztrálba, görögbe, írbe, spanyolba, izraelibe, arabba, japánba vagy...? Végül egy thai éttermet választunk, nem csalódunk, finom a csípős leves, jól esik, hogy nagyon forró. Utána „neve nincs" falatkákat eszünk, de nem is az elnevezés a fontos, hanem hogy nagyon finomak. Mindehhez thai sört kortyolunk. Szakértő lánykám – hiszen egy ír pubban dolgozik a tanulás mellett – megállapítja, finom.
Mire este, elég későn hazaérünk, reszketek a hidegtől, mert bár sütött a nap, de a szél egész nap fújt, még a kölcsönkapott kabáton is áthatol. A forró zuhany után gyorsan bebújok az ágyba, csak az orrom látszik ki, miközben vacogok. Laurám egy kis „hazaival" próbál gyógyítani, felmelegíteni. Lám, mégis csak érdemes volt azt a kis pálinkát betenni a legutóbbi csomagba!