Emlékek fjordokról és trollokról
(Norvégiai emlékek)
Ismeritek az öreg indián mondását? „… most leülök, és megvárom, hogy utolérjen a lelkem.”
Ilyesfajta érzés volt bennem, amikor idegenvezetőnk, Andrea búcsúzkodni kezdett tőlünk, és megosztotta velünk ezt a régi mondást. Mindössze 8 napot töltöttünk ebben az északi országban, de annyi szépséget láttunk, olyan hosszú utat tettünk meg, annyi helyen megfordultunk, mintha legalább egy hónapot utazgattunk volna. Szóval időt kellett adnom magamnak, a lelkemnek, hogy feldolgozzam azt a sok élményt.
Norvégia. Miért is nem utaztam oda eddig? Mert Norvégiáról korábban valahogy mindig az jutott eszembe, hogy ott hideg van. Még nyáron is. Így aztán a bakancslistámon sem is igazán szerepelt. Mígnem az 1000 Út idei katalógusát lapozgatva, felfedeztem ezt a kínálatot, ráadásul többféle variációban. Rögtön a Fjordok és trollok elnevezésű ajánlaton akadt meg a szemem. Na, jó, kedves Olvasó, neked elárulom, hogy szerepet játszottak ebben a viking-filmek is. Egyszeriben kíváncsi lettem, hogy milyen a valóságban az az ország, a táj, ahol ezek a marcona, bátor férfiak és nők éltek valaha.
Már a csomagolás is nehézségbe ütközött, bár július van, de télit vagy nyárit? Vagy éppen tavaszit? Nem szeretek fázni, de azt sem, ha melegem van. Így még az utolsó pillanatban is kivettem egy téli pulcsit, és betettem egy vékonyabb kardigánt. Bíztam a jó időben. További kihívást okozott, hogy egy héttel korábban nagyon beütöttem a lábam kisujját, ami lehet, eltört vagy elrepedt. De semmi nem tudott volna megakadályozni, hogy útra keljek. Egész úton kentem, fásliztam, és lám, amikor valami szépet láttam - és ebből jócskán akadt Norvégiában -, teljesen el is felejtkeztem a fájdalmamról. Végül az időjárásra sem lehetett panaszunk, mindössze egyszer áztunk el. Egy olyan városban, Bergenben, ahol majd’ mindennap esik az eső. Hát esett! De nem volt vészes, közel volt a szálloda, és nagyon praktikus a kis „többemeletes” esőkabátom is. Tehát a továbbiakban nem fogok panaszkodni sem a lábfájásra, sem az időjárásra. Általában 20 fok körül volt, többnyire napos, felhős, igazi jó utazó idő.
Már a repülőből kinézve is elállt a lélegzetem, a zöld különböző árnyalatai váltották egymást a lankás tájon. Talán egy divatszakmában járatos fel tudná sorolni, a zöld milyen árnyalatai lelhetők fel… Már fentről is azt éreztem, hogy béke, nyugalom, harmónia lakozik e tájon.
Írok majd városokról is, de engem elsősorban a természet ragadott magával. A vízesések, a fjordok, az erdők, a gleccserek.
Amikor megláttuk az első vízesést – pedig nem is volt olyan nagy -, majdnem megbillent a busz – kis túlzással -, annyira lelkesen fotóztuk. Jót mosolygott az idegenvezető: majd meglátjátok, néhány nap múlva már csak legyinteni fogtok, ja, csak egy vízesés… Én végig lelkesedni tudtam, az utolsó vízesésnek is örültem, mert mind ahányszor ámulatba ejtett az alázuhogó víz ereje. Olykor akár több száz méterről zúdultak alá, hogy aztán bővízű, sodró patakokba, majd egyre szélesebb folyókba zuhanjanak.
Fantasztikusan jó sofőrünk volt – egy nő, Wenke. Nyugodtan, biztosan vezetett, sokszor ő ajánlotta, hogy álljunk meg, mert „szép a kilátás”, „fotózzátok le a vízesést” vagy éppen „itt nagyon finom kalácsot sütnek”… Egyik alkalommal előre ülhettem, hogy jobban tudjak fotózni. Nagyon magasról, olyan ezer méterről ereszkedtünk alá, tizenegy hajtűkanyaron araszoltunk lefelé méretes buszunkkal. Egy másodpercig sem aggódtam, annyira nyugodtan, biztonságosan vezetett Wenke. Pedig olykor csak centik választottak el bennünket a szembejövőktől, a mellettünk lévő szakadékokról nem is beszélek. Mondanom sem kell, mikor leértünk, hatalmas vastapsot kapott. Megérdemelten!
Több alkalommal is hajóztunk fjordokon. Ahogy annak idején tanultuk, a fjord a tenger hosszú, keskeny ága, amely általában messze a szárazföld belsejébe nyúlik. A „bejárat” két oldalán magas, olykor hófödte, sziklás csúcsok emelkednek, itt is vízesések sokasága zúdul alá. A vize kristálytiszta, mivel gleccser vájta ki a völgyet, olykor akár ezer méter mély is lehet. Érdekesség, hogy a fjordok általában mélyebben vannak a középső és felső folyásukon, mint a tenger felőli végén. Ez a forrásukhoz közelebb eső gleccserek nagyobb eróziós erejéből ered, ahol a legaktívabban és legerőteljesebben mozognak.
Nagyon izgatott voltam, mert az úti programban benne volt, hogy egy gleccser közelébe is felmegyünk. A hatalmas Briksdal-gleccser a Jostedal-gleccser nemzeti park része. 1200 méteres magasságból nyúlik le a Briksdal. A busszal csak egy darabig tudtuk megközelíteni, messzebb álltunk meg, ahonnan a helyiek által csak trolloknak nevezett kis járgányokkal – kicsit a golf autókra hasonlítanak - vittek minket tovább, és kb. 700 méterrel a gleccser előtt tettek ki. A tóhoz, a gleccser tövéhez tempósan kellett eljutnunk, mert ugye az utazónak nincs ideje lazsálni. Ilyenkor azt a módszert alkalmazom, hogy figyelem, mennyi idő alatt érek fel vagy oda, és tudom, vissza valamivel kevesebb időbe telik majd. Szóval fájós láb ide vagy oda, nagyon igyekeztem, hogy a gleccser tövében hosszabban időzhessek. Lenyűgöző volt ott állni az óriás lábánál, az opálos-zöldes tó partján. Az időtlenség, az örökkévalóság előtt mindig nagyon aprónak érzem magam, és ezt az érzést mindig csak a természet váltja ki belőlem. Ahogy ott gyönyörködtünk, álmélkodtunk, egyszer csak óriási dörej – mintha ágyúból lőttek volna ki - hallatszott, a gleccser egy hatalmas darabja tört le és zuhant alá. Mind megijedtünk, volt, aki menekülőre akarta fogni. Szerencsére nem voltunk veszélyben, de én is csak az alázúduló törmeléket tudtam levideózni.
A gyülekezőhelyen felfedeztem egy plakátot, amin jól látható hogy a gleccser hossza az elmúlt 20-30 évben jelentősen lerövidült, szinte a felére. Elgondolkodtató, milyen szerepet játszunk ebben mi, emberek és mennyire a természet, a Föld természetes „viselkedésének” eredménye.
A Briksdalen-völgyön haladunk visszafelé, kicsit fáradtan nézem a sima sziklákkal borított, buja növényzettel borított tájat, amit a gleccser több ezer éven át alakított ki. Akik jól ismerik Norvégiát, azt mondják, ez a csodálatos táj Norvégiában a legszebbek közé tartozik.
Már este van, amikor a szállodához érünk. De hiába mutat az óra kilenc órát, a nap még magasan jár, olyan háromnegyed tizenegykor tér nyugovóra. Ami persze nem azt jelenti, hogy besötétedik, hiszen ez az időszak Norvégiában is az „éjféli nap” időszaka, éjjel sincs sötét, és reggel négykor már újra fent van a nap.
Fura érzés volt este tízkor, napsütésben ágyba bújni, minden este azt éreztem, mit is keresek én az ágyban, valamit még csinálni kéne…
Itt félbehagyom a mesét, majd hamarosan folytatom.