Blog
Szerelmem Szentpétervár 1.
Hogy mióta tart ez a szerelem? Sok-sok éve, még a '70-es évek közepén, orosz szakos főiskolásként egy több hetes nyelvi képzésre érkeztem Szentpétervárra, vagy, ahogy akkor hívták, Leningrádba. Szerelem volt az első látásra, és hiába telt el annyi év, ugyanezzel az érzéssel gondolok még mindig rá. Azonnal rabul ejtett a város, elvarázsoltak palotái, gazdag múzeumai, romantikus csatornái. Szinte az első pillanattól otthonosan éreztem magam, és ebben bizonyára az is segített, hogy könnyen és gyorsan összebarátkoztunk az orosz emberekkel, legfőképpen a kollégiumbeli diákokkal.
Azóta többször is elutazhattam ebbe a gyönyörű városba. Kezdetben idegenvezetőként tértem vissza – fiatalon így egészítettem ki az ösztöndíjamat.
Irán – a mesés Perzsia
Utazni jó! Hányszor írtam már le ezt a rövid kis mondatot. És ez az érzésem, véleményem minden utazással csak tovább erősödik. Nemrégen olvastam Henry Ford véleményét az utazásról: „Az utazás az egyetlen olyan kiadás, ami gazdagabbá tesz." Hát nincs igaza?
Persze felvetődhet Önben a kérdés, kedves Olvasó, és mégis miért jó utazni? Természetesen vonz a más kultúra, a más emberek, a más szokások, a más tájak és a más ételek. Ráadásul ilyenkor hihetetlenül szabadnak érzem magam, minden nyűgömet, bajomat, munkámat itthon tudok hagyni. Mégis, az első és legfontosabb mozgatórugóm, amikor eldöntöm, hova utazom, az a kíváncsiságom! Igen, ez a tulajdonságom vezérel kicsi gyerekkorom óta, ez terelget végig az életemen, egyéb dolgaimban is, és ez erősödik fel, amikor kiválasztom, hova indulok legközelebb.
Dél-Kína – Tibet 3.rész
Amikor úgy döntöttünk Erika húgommal, hogy a messzi Ázsiában Kína felé vesszük az útirányt, nem tagadom, az 1000 út ajánlatának számunkra legvonzóbb része Tibet, azon belül is a főváros, Lhasza volt, hiszen ott található a Potala palota, a dalai láma egykori otthona. A legnagyobb mozgatóerő most is a csillapíthatatlan kíváncsiságom volt. Vágytam meglátni, megtapasztalni ezt a számunkra oly távoli világot, érezni az illatokat, szagokat, magamon érezni az ott élők tekintetét, és végre kicsit közelebb kerülni a világ tetejéhez, a világ legmagasabb hegyeihez. Tudtam, egy hét csak arra lesz elég, hogy éppen csak belepillantsunk ebbe a különleges világba, így azt is tudtam, marad majd hiányérzetem, nem kevés, hiszen alig egy hetet fogunk a világ tetején tölteni – ahogy manapság Tibetet emlegetik. Az elmúlt sok év alatt jó néhány filmet láttam, sokat olvastam, mindig vonzott Tibet a titokzatossága.
Dél-Kína – Tibet csodái 2. rész
Utazásaimon – legyek a világ legtávolabbi pontján – pillanatok alatt alkalmazkodom a helyzetekhez, helyekhez. Most is így van, második este már otthonosan sétálgatunk Csengtuban, ebben a hatalmas nyüzsgő városban. Néha magam is elcsodálkozom, mitől is van mindenütt ez az „otthonosság" érzésem, miért fogadom el könnyen az Európán kívüli kultúrákat, embereket. Jó, tudom, az utazó mindig csak a jéghegy csúcsát érinti, ha ott élnék hónapokig, évekig, nem lenne ennyire egyszerű az alkalmazkodás, az elfogadás, a beilleszkedés. De akkor is, egészen biztosan megpróbálnám. Szerintem a neveltetésemnek is szerepe van ebben a hozzáállásban, hiszen nincsen olyan gyerekkori emlékem, hogy a szüleimet valaha is olyan helyzetben láttam volna, hogy lekezelőek, vagy lenézőek lettek volna a falubeli emberekkel, de senki mással sem. Egészen biztosan az is sokat nyom a latba, hogy gyakran olvastam, olvasok más kultúrákról szóló könyveket, és kifejezetten keresem az olyan filmeket, amelyek valahol a harmadik világban játszódnak. Sokaknak tudnám ajánlani ezt a - divatosan - „érzékenyítésnek" nevezett gondolkodásmódot. De ne kanyarodjak el megint, mert akkor sosem jutunk a végére.
Dél-Kína és Tibet
E csodálatos utazásom óta már eltelt néhány hónap, és tudom, már sokan várták, hogy végre meséljek.
A késlekedésem oka nem csupán az új könyvem (Anno az én tévém) megírása volt. Egyszerűen szükségét éreztem, hogy a két hét megannyi élménye leülepedjen.
Mesélni készülök, de újra előjön az érzés, honnan is veszem a bátorságot, hogy egy országról, népről, kultúráról véleményt mondjak. De hát nem is teszem! Hiszen csak arról írok, amit megtapasztaltam, és ezt is csak azért, kedves Olvasó, hogy átélje velem az élményeimet. Tehát, lehet, olykor – vagy mindig – a felszínen mozgok, de amit gondolok, átélek és érzek, az mélyen őszinte, az az enyém.
Mostanában gyakran hallom, hogy vannak, akik maguk szervezik meg az interneten keresztül az útjaikat, foglalnak szállást, intézik a közlekedést... Bátor emberek! De az is lehet, én lettem kényelmesebb.
Nekem ugyanis nagyon fontos, hogy az utazásom során minden szempontból jól érezzem magam, hogy egy szikrányi aggodalmam sem legyen, vajon jó lesz-e a szállás, ott lesz-e a busz, vár-e az idegenvezető. Hiszen ha az utazásaim legnagyobb értékének a szabadság érzését tekintem, akkor sok ezer kilométerre az otthonomtól ne kelljen izgulnom a fent felsoroltak miatt.
Afrikai mesék 3.
Namíbia – Botswana – Zimbabwe.
Amikor tavaly eldöntöttük, hogy következő utunk ezekbe az afrikai országokba vezet, természetesen először a térképeket vettem elő. Na, jó, nem elővettem, hanem az interneten „kinyitottam". Gyerekkorom óta szeretem böngészni, elsősorban a földrajzi térképeket, hiszen azokon jól látszik, hol és milyen magas hegyek vannak, milyen folyók szabdalják a tájat. Akkor még álmomban sem gondoltam, hogy életem során a világ ilyen sok országába eljutok. Hogy csak egy példát mondjak, mit jelent, ha én elkezdem utazás előtt a térképet bogarászni: egy korábbi kínai úti tervből így kerekedett egy nagy körút, pedig az úti cél csupán Sanghaj volt. De addig nézegettem a térképet, hogy végül Pekinget, Kantont, Kuilint, Hsziant is „hozzácsaptam".
Hála az internetnek, ma már a látvány is rögtön kéznél van. Az utóbbi években rászoktam, hogy még az utazás előtt „végigjárom" a tervezett útvonalat. Természetesen először a nevezetességeket, műemlékeket, városokat, a tájat nézem meg. Így aztán a látvány felerősíti a vágyakozásomat, induljunk minél előbb! Ma már arra is van lehetőség, hogy a leendő szálláshelyekre is bekukkantsak, csak úgy, virtuálisan.
A természet – az Atlanti-óceán háborgó vize, a Namíb sivatag homokdűnéi, a szavanna, a furcsa formájú hegyek – már így, virtuálisan is magával ragadtak. De hogy ennyi emberi élményben lesz részem afrikai utamon, erre nem számítottam.
Afrikai mesék 2.
Amikor megérkezünk a szállodába – megint nagyon kellemes szállást foglalt az 1000 Út –, távoli, mennydörgésszerű hang üti meg a fülem. Lehet, vihar lesz? Végül is az esős évszak már elkezdődött és az idefelé vezető úton a látóhatáron fekete felhők gyülekeztek, villámok is cikáztak...
Hamar kiderül, dehogy égzengés, ez maga a Viktória vízesés!
És nem tehetek róla, megint rám tör az érzés, de hiszen tényleg itt vagyok!
A személyes találkozásig azonban még várni kell holnap reggelig. Olyan ez, mint a késleltetett jutalom, tudod, hogy már ott van, de még nem kapod meg.
A hatalmas, elegáns szállodában sétálunk egyet. A szobánk nem a belső udvarra néz – kezdetben morgolódom is ezért –, de ettől lesz kalandosabb, mint később kiderül. A tavacska partján egy feliratot fedezek fel: „ne engedjék a gyerekeket a tóban játszani, mert ez természetes víz, és előfordulhatnak kis krokodilok." O-o-o!
Több mint huszonnégy órája vagyunk már úton, harmadszor emelkedik velünk a repülőgép, és még mindig legalább kétezer km van előttünk. A Dél-Afrikai Légitársaság gépén ülünk és mivel viszonylag rövidet repülünk, hamar hozzák az italokat. Kezembe veszem a teás „csészét" – igazából csak egy papírpohár, de a benne lévő tea jó, fekete és forró –, rögtön megakad a szemem a feliraton: „UKUHAMBA KUKUBONA" – aláírás xhosa. Ott van angolul is, és bár nem tanultam ezt a nyelvet, de annyit megértek: „Az utazás ablak a világra". Nekem való mondat, rögtön a szívembe zárom Xhosa-t, bár fogalmam sincs, ki ő. Ez a gondolat lehetne az én mottóm is, hiszen utazásaim során, legyen az a magyarországi kalandozások egy-egy városa, települése, de akár a világ másik vége valahol, a szívemben, szellememben mindig ablak nyitok arra a világra, kultúrára, az ott élő emberekre. ...De ki lehet XHOSA?! No, majd otthon megnézem, „kiguglizom", ahogy manapság a fiatalok mondják.
De hova is tartok, a világ melyik tájára?
A fentiekből már kiderült, hogy Afrikába utazunk, de mint tudjuk, Afrika hatalmas, a Föld második legnagyobb kontinense.
Végre karnyújtásnyira tőlem a Világ Új Hét Csodájának egyike, a Machu Picchu!
(Az ezredfordulón svájci kezdeményezésre megválasztották, majd 2007. július 7-én Lisszabonban kihirdették a Világ Új Hét Csodája elnevezésű verseny győzteseit.)
Lehet, hogy velem is megtörtént az, amiről az utóbbi évtizedekben annyit lehet olvasni, hallani? Valóban lehet, hogy a gondolataimmal bevonzottam egy álmom megvalósulását?! Hiszen mondják, a gondolatainknak teremtő ereje van.
Mennyi éven át álmodtam arról, hogy egyszer talán majd eljutok a Machu Picchura, hogy egyszer talán majd én is ott sétálgathatok az égig érő hegyektől körülölelt romok között... Ha láttam valahol egy fotót, olvastam egy hírt, mindig csak sóhajtottam egyet, tele vágyakozással.
Az előző részekből is kiderül, hihetetlenül sűrű a programunk, de hiába esem ágyba minden este holtfáradtan, mégis mindig a végtelen elégedettség érzésével alszom el: „megint egy csodálatos napot élhettem át". És tudom, hogy még mindig vár rám a nagy álom beteljesülése, a Machu Picchu.
„Ha bebújsz a hátizsákomba, elviszlek" – mondta mosolyogva kedves ismerősöm, aki néhány nap múlva indul, hogy ő is felfedezze magának Perut, az inkák világát.
Elnevettem magam: „beférek?!". Hát hogyne mennék! Amikor hazaértem erről a nagy útról, úgy éreztem, teljességgel kitölti a lelkemet ez az utazás, mindent megkaptam, amit vártam, sőt, sokkal többet annál. De ahogy teltek a napok, hetek, sőt, most már hónapok, egyre többször gondolok arra, ha visszamehetnék, az első izgatott, álmélkodó, „mindet egyszerre akarom" érzések, élmények helyett most komótosan, elgondolkozva, meg-megpihenve újra mindent alaposan szemügyre vennék. De a Föld túl sok szépséget tartogat még számomra, így marad az emlékezés, nézegetem a fotókat, újra élem a pillanatokat...
Perui mesém folytatása – hiszen megígértem.
Ahogy autóbuszunk egyre magasabbra kapaszkodik – már megszabadultunk a „Góliát-busztól", ami nagyon praktikus volt, hiszen nagy távolságot viszonylag gyorsan tettünk meg, igen kényelmesen –, úgy hűvösödik a levegő, mit hűvösödik, olykor kifejezetten fázom, bár szikrázóan süt a nap. Emlékeztetnem kell magam, hiába közel az Egyenlítő, itt, ezen a féltekén tél van, ráadásul lassan már 4000 m körül vagyunk. Igyekszem rétegesen-melegen mindent magamra szedni, de az orrom kint marad, és fázik.
Mikor folytatom már a perui úti beszámolómat? – hangzott el az elmúlt hónapokban barátoktól, ismerősöktől, de még ismeretlenektől is. Szerettem volna nyáron egy lendülettel megírni az élményeimet, de az élet tovasodort.
Most viszont eljött az idő, hogy folytassam, sőt megígérem, rövid időn belül be is fejezem.
Mesémet a Nazca-vonalak feletti repüléssel zártam. Bár kezemben volt az út programja, de a papírra vetett elképzelés nyomába sem ért a valóságnak, akkor még sejtelmem sem volt arról, mi minden vár rám ezen az utazáson. Ezen az úton amúgy is sokszor megfogalmazódott bennem, ilyen az, amikor az álom valósággá válik!
Peru 2016 nyár
2. rész
A perui utazás egyik legnagyobb vonzereje számomra a Nazca-vonalak voltak, ezek a csodálatos, titokzatos geometrikus rajzolatok egy kietlen fennsíkon.
Aki tudja, mi a Nazca-vonalak, egészen biztosan ismeri Erich von Däniken nevét is. 1968-ban jelent meg „A jövő emlékei" című könyve Németországban ( akkor még Német Szövetségi Köztársaság), ami hozzánk Magyarországra jó néhány évvel később ért csak el. Aztán az évek folyamán sorra lefordították további könyveit is. Valamennyiben annak lehetőségével foglalkozik, hogy évezredekkel ezelőtt fejlettebb civilizáció képviselői már járhattak a Földön, és befolyással lehettek az emberi kultúra fejlődésére. Nem tagadom, rám is óriási hatással voltak ezen írások, megközelítések, elképzelések, Däniken talán majd' minden könyvét el is olvastam. Tőle hallottam először a perui fennsík titokzatos „rajzairól", és szívesen hittem, de legalábbis elgondolkoztam azon, vajon tényleg földönkívüliek keze munkája ez a rejtélyes „képeskönyv"?
Peru 2016. nyár
1.
Előfordult már veletek, hogy egy nem mindennapi élmény után – jelen esetben egy csodálatos utazást követően–, nem is tudjátok, hol kezdjétek az élménybeszámolót, és hogy szinte éppen a sok mesélnivaló akadályoz abban, hogy végre elkezdjetek írni róla?! Nekem beszélni nagyon könnyű, gördülnek a szavak, mondatok, de ugyanezeket a gondolatokat írásba sűrítenem, mindig is kihívás volt!
Hetek teltek el, képletesen szólva, hagytam ülepedni azt a sok élményt, történést, amiben idén nyáron perui utazásom során részem volt.
Nem tudom, hány rész kerekedik ki a „mesémből", de elkezdem, és aztán meglátjuk.
Grúziai anzix 2. Grúzia, a szeretni való ország!
Néhány hete Grúziában jártam, az 1000 út utazási irodának és a grúziai GeoDiscovery utazási irodának köszönhetően. Írásom első részében az ország történelméről, látnivalóiról meséltem. Most inkább a hétköznapokról villantok fel egy-két pillanatot, élményt, amennyire a néhány nap lehetőséget adott.
Gyerekkorom óta imádok térképeket nézegetni, bogarászni. Akkor régen a vágyakozás és a kíváncsiság vezérelt, „ha én egyszer eljuthatnék oda, de jó lenne, ha láthatnám ezt meg azt a csodát!" – és lám, azóta sok álmom valóra vált, de a térképek iránti vonzalmam nem múlt el. Természetesen pontosan tudtam most is, hol is terül el Grúzia, mégis nagy élvezettel nézegettem a térképet, keresgéltem azokat a helyeket, amelyek a programunkban szerepelnek: Tbiliszi, Mcheta, Kazbek, Kutaiszi, Gori és a többiek.
Grúziai anzix 1.( egy kis történelem...)
Egy utazás számomra soha nem akkor kezdődik, amikor repülőre vagy autóbuszra ülök, hanem jóval korábban. Útikönyveket lapozgatok, fotókat nézegetek, olykor valami szépirodalmat is elolvasok, csak hogy ráhangolódjam arra a világra, ahova éppen útra kelőben vagyok. Megjegyzem, a mai útikönyvek nyomába sem léphetnek a régieknek, legalábbis az én elvárásom szerint. A maiak lehet, nagyon praktikusak, színesek, sok-sok kis térképpel, múzeumi címekkel, éttermi kalauzokkal, szállásajánlatokkal...Viszont nekem túl szűkszavúak a leírások, mindössze néhány mondat a látnivalókról, azok történelméről is éppen csak valami. Ezért bizony elő szoktam kotorni a saját, ősrégi útikönyveimet, azokat bogarászom át a készülődés során.
Néhány héttel ezelőtt Grúziában jártam. Nem terveztem, váratlan ajándék volt ez az 1000 út utazási irodától, akikkel egy időre összekötöttem utazási „sorsomat". Segítem a munkájukat, hogy még többen megismerjék őket, magas színvonalú, a világ minden táját megcélzó, különleges útjaikat. Ők pedig lehetővé teszik számomra, hogy bakancslistám néhány szép álmát valóra váltsam.
Üres fészek szindróma
Manapság egyre többet hallani az „üres fészek" szindrómáról. De mit is jelent ez a kifejezés?
Egyes szakemberek véleménye szerint a tünetek nagyon is hasonlítanak a nagy veszteség, a gyász tüneteihez. A gyermekek végleges kirepülése után alakul ki, főleg az anyákat érinti. Amikor elcsendesül a ház, amikor egyik pillanatról a másikra megszűnik a napi rutin a gyermek körül, amikor már nem érezzük, hogy szükség van ránk, akkor jelentkezhet ez az érzés.
Hollandia 3.
Ma befejezem hollandiai kirándulásom rövid meséjét. A teljesség igénye nélkül írtam, inkább csak benyomásokat, érzéseket, pillanatokat jegyeztem le.
A harmadik nap lustálkodással kezdődik. Nekem legalábbis, mert Laura esszét ír. A szigorú határidőt be kell tartani, nincs mese, meg kell csinálni. Mivel elhatároztam, most nem fogok lótni-futni a látnivalók után – mint teszem oly sokszor az utazások alatt –, ezért jól esik heverészni, otthon úgysincs ebben részem.
Hollandia 2.
Úgy döntöttem, időrendben mesélem el hollandiai kirándulásomat. Az első rész már megjelent, aki nem olvasta, pótolhatja.
A múltkor éppen csak elkezdtem a mesét, az első napunk még tartogatott élményeket. Laura ismer engem, jó néhányszor utaztunk együtt, ezért tudja, telhetetlen vagyok, nem ismerek fáradtságot, a kíváncsiságom mindig győz.
Utazni jó!
Hollandia 1.( 2016.03.25.)
Utazni valóban jó, hát még ha a kislányomhoz mehetek!
Egy márciusi napon végre útnak indultam Hollandiába, ahol Laurám várt rám. Már másfél éve tanul a Leideni Egyetemen, Hágában. Régóta készültem meglátogatni őt, éreztem, már ő is vágyna rá, de valahogy mindig csak halogattam. Biztos voltam benne, hogy minden rendben körülötte, sokat beszélgetünk, soha nem panaszkodik. Korábban sokat utaztunk együtt a világban, megszokta, milyen az ismeretlen környezetben jönni-menni.
Aztán egyedül is útra kelt, harmadikos gimisként úgy döntött, kipróbálja magát, milyen család nélkül, idegen környezetben. Három hónapra munkát vállalt egy három gyermekes családnál Észak-Írországban. Minden gond nélkül eljutott Belfastba – én egész nap telefonnal a kezemben mászkáltam, ugrásra készen, ha hív, segíthessek. Nem volt szükség rám. Nagyszerűen megállta a helyét, annyira megszerették, azóta is tartja a „családdal" a kapcsolatot. Mivel megtapasztalta, ügyesen mozog az új környezetben, Hágába is egyedül utazott el, nem éreztem szükségét, hogy kézen fogva kísérjem őt az egyetemre. Bíztam benne, hogy mindent meg fog oldani. Így is lett.
Tehát március utolsó hetén utaztam el hozzá, a Húsvétot vele szerettem volna tölteni. Bár tudtam, hogy északabbra van Hollandia – szinte minden beszélgetésünkkor elmondja, hideg van, fúj a szél –, nem tudom, mire számítottam, mert csak egy könnyű kis esőkabátot vittem magammal.
A repülőből kiszállva rögtön kalapot emeltem Laura előtt, mert jó ideje zokszó nélkül viseli ezt az időjárást! Az égbolt nagy szürke masszaként telepedett rám, mindössze 7 fok volt – kellemes tavaszi időt hagytam itthon –, az arcomba csapta a szél a hideg esőt, a fapadostól gyalog kellett bemenni a repülőtér várócsarnokába. Édes Istenem, hova kerültem – ez a gondolat motoszkált bennem. Egy percnyi melegedés után a buszmegállóban folytatódott „akklimatizációm", még fagyoskodtam pár percig, mire begördült a busz. Aki ide születik, annak valószínűleg ez természetes, megszokott, sőt, talán „kellemes tavasziasnak minősíti ezt az időjárást. Az én kislányom sem panaszkodik, hősiesen alkalmazkodik a körülményekhez. Hát akkor én sem fogok nyafogni.
Majd elfelejtettem: amikor a gép földet ért, a kapitány szokásosan köszönt el tőlünk, és akkor – szerencsére csak akkor – közölte velünk, hogy beszálláskor biztosan megéreztük az új repülőgép illatát. Mert, hogy ez a gép tegnapelőtt került ki a gyárból, tegnap állt szolgálatba, ma volt a második napja. Hm, jobb, hogy nem tudtam előre!
Ismeretlen terepre kerültem, autóbuszra kellett szállnom, majd vonatra. Nagyjából negyven éve nem ültem vonaton, de még buszon sem nagyon. Szerencsésen leküzdöttem az ismeretlen hely adta akadályokat – még akkor is, ha az összes „jó tanácsot" tartalmazó cetlik valahol a bőröndöm mélyén lapultak. Ilyenkor soha nem izgulok, jaj, mi lesz. Inkább egy kellemes bizsergés van bennem, úgyis megoldom.
A vonat könnyedén, csöndesen siklik a holland tájban, tiszta, kényelmes, hol van ez már a gyerekkori, pöfögő, zakatoló fapadostól...
Közben kitartóan esik, víz mindenütt, fent is, lent is, rengeteg kisebb-nagyobb árok, csatorna szabdalja darabokra a tájat. Így vezetik el a rengeteg vizet, hogy a talajt használhatóvá tegyék, hogy valamit megtermelhessenek rajta. Egy golfpálya mellett suhanunk el, valaki esernyővel a kezében játszik. De mi van, ha tovább kell ütni a labdát?! Ezt már nem tudom megvárni.
Ha jól tudom, a hollandok nagy foci nemzet. Pöffeszkedő stadiont mégsem látok, viszont egyszerű drótkerítéssel körbevett futballpályát, egymás mellett hármat-négyet, igen. Az eső ellenére is rúgják a labdát a gyerekek.
Csak abból érzem, lassan célba érek, hogy a szívem egyre hevesebben ver, még néhány pillanat, és végre megölelhetem a kislányomat.
Leszállok a vonatról, rögtön észreveszem, virággal vár, igaz, cserepes. Út közben csak ilyet kapott. Hosszan megöleljük egymást, de jó, hogy eljöttem!
Természetesen kézen fogva indulunk „haza", a környék kellemesebb, mint amire számítottam. Egyetlen dolog marad kellemetlen, de nagyon, a hideg szél.
Egyforma, rendezett házak, kis előkerttel. Az utcán lépten-nyomon kutyagumiba botlunk, illetve botlanánk, de résen vagyunk, és kikerüljük. Itt nem szokás gyűjteni – mondhatnánk, polgári engedetlenség rejtőzik e mögötte. Úgy tartják, ha már adóznak a kutyák után, akkor gondoskodjon a város és takarítsa el ő a kutyák után ott maradt piszkot. Este még jobban kell vigyázni az „aknamezőn" való átkelésnél.
A lakás – igazi diáktanya, még pedig nemzetközi. Négy lakó a négy szobában: német, román, kínai és a magyar. Csöppnyi konyha, de mindennel felszerelve, a fürdőszoba kissé ódivatú, de a célnak megfelel. Laura szobácskája egy tenyérnyi, a falakon képek, szép tájak, a család, barátok... Mindennek megvan a helye, az én jelenlétem okoz némi felfordulást, egy kicsit feje tetejére áll minden, de pár pillanat csak, és máris otthonosan mozgok benne.
Az első közös program – mi más lenne, mint hogy elmegyünk bevásárolni. Sok minden kerül a kosárba, már a dolgok kiválasztásánál is érzem, a pénztárnál vita lesz. Az én dolgozó lánykám – kezdettől fogva keményen dolgozik a tanulás mellett – nem engedi, hogy fizessek. „Mama, a vendégem vagy!" Természetesen nem veszem el az örömét!
Folytatás következik!
16.03.12.
Utazni és élményeket gyűjteni nagyon szeretek!
Végtelen hálával gondolok a szüleimre, akiknek köszönhetően először ízleltem meg, mit jelent kimozdulni a szűk életterünkből, és hogy milyen jó megismerni a minket körülvevő tágabb és még tágabb világot! Ez a szenvedély, hogy még többet felfedezzek, meghódítsak a kék bolygó szépségeiből, az évek múlásával egyre erősebbé vált, mint ahogy az érzés is: utazni jó, nagyon jó!
Február 14. Valentin nap
Jó ideje gondolkozom azon, blogot kellene írni!
Megerősített ebben az elképzelésemben az is, hogy a könyvem írásakor ( Korhatártalanul – 50 után is aktívan ) valahogy előtört belőlem az írási kedv. De annak is az a „mintha beszélgetnék valakivel" formája. Mert beszélgetni imádok, elmondani és meghallgatni. Nekem egy jó beszélgetés valami ilyesmiről szól.